Arra számítottam, hogy kihívást jelent. Eddig főleg szebb.
Az elmúlt hetekben azt vettem észre, hogy mi a családban másképp közelítünk, mint eddig. Két nagyobb gyermeket már nem "ültetünk" az óvodába. A család működése egyszerűen alkalmazkodott ahhoz, hogy egész nap mindannyian otthon vagyunk. És most mind az ötünknek tiszteletben kell tartanunk a többiek igényeit is. Az "enyém" elvesztette értelmét. Több, mint korábban.
Körülbelül három hétbe tellett egy olyan rendszer létrehozása, amelyben valóban kielégítően ki tudunk elégíteni minden legfontosabb igényünket. Tetszik. Nemcsak a gyerekek, de most megtanuljuk a valódi figyelmességet. Mert hirtelen nincs senki, aki megkönnyebbítsen minket. Nincs óvoda, nincs nagyapa a nagymamával, nincsenek baráti látogatások…
Lényegében meg vagyok győződve arról, hogy a rendszeres rendszer nemcsak a gyermekek, hanem a szüleik egyensúlyát is segíti.
Barátaink példáját követve családi kört hoztunk létre. Időről időre a földön ülünk, és nyíltan, partnerségben beszélgetünk arról, ami zavar. Együtt keressük a kölcsönös elégedettség módjait. Mindig csak egy beszél.
Az óvoda és a valahová való menekülés kötelezettségével a reggeli rohanás eltűnt. És ezt nagyon nem hiányolom. Naponta kétszer vacsorázunk. Még két családi interjú. Két lehetőség egymás megértésére. Az empátiáról semmilyen módon nem kell beszélni. Csak annyit kell tennünk, hogy megtapasztaljuk.
Lenyűgöz a gyermek tudatának rugalmassága. Egy nap elmagyaráztuk a gyerekeknek, hogy egy időre korlátoznunk kell az otthonon kívüli kirándulásokat. Azóta nem tettek fel kérdéseket ebben a témában. És azt hittem, hogy a morzsáink el vannak rontva. Ezek nem. A házon kívüli kirándulások a ház körüli kirándulásokká váltak. Kastélyok helyett vadászati javakat fedezünk fel. Ahelyett, hogy a medencében fecsegnének, a patakban fecsegnek. Mindenféle játszótér váltotta fel a szorosokat és az erdőt. Ezen látványosságok egyike sem tanúsított. Minden esetben elsősorban a saját ösztöneikre kell támaszkodniuk.
Unalmat is adunk nekik. Kevéssé szervezi a gondolatait, mint céltalanul. És gyakran valami kreatív dolog jön ki belőle.
Szerények voltunk. Minden nappali tanfolyamomat elvégeztem. A projektek, amelyeken régóta dolgozom, széthullottak, és online környezetben csak valamit lehet csinálni a minőség romlása nélkül. Különösen nem akkor, amikor a társadalom nagy része csökkenti a költségvetést. Ez így van. Mi is áthúztuk. Tartalékokért ér el. Azok a dolgok, amelyek esetleg nincsenek, kiestek az ebédlőből és a tervezett vásárlások. Milyen jó. A gyermeki édességeket mazsola váltotta fel, én pedig alkalmi alkoholmentes pifkómat rugóval cseréltem.
Minél kevesebb munkám van a szakmámban, annál többet szereztem természetes házunk építésénél. Amit fa-szalma-agyag wigwamunk legnagyobb hátrányának, azaz időigényesnek és fáradságosnak tartottam, most számomra igazi előnynek tűnik. A szakmai kézművességet szomszédsági segítséggel oldjuk meg, és a szó szoros értelmében agyagvakolattal végzett művészi tevékenység tökéletesen ellensúlyozza szellemi munkám hiányosságait.
Csak a csodálatos önkéntes műhelyek hiányoznak a házunkból. Már abban az évben nagyon vártam a rendszeres és új makákókat. Hosszú hétvégékig, tele készséggel, egészséges munkával, végtelen beszélgetésekkel és humorral.
Egyedül hagytam a szalma-agyag válaszfalakon és a vakolaton. A munkámat meditációs gyakorlattá változtattam. A mély magány óráit elsősorban a gyermekeim szórakoztatják. Örülök, hogy néha segíteni akarnak magukon. Hiteles kapcsolatot építenek ki saját lakásukkal. Munkám ezekben az imádnivaló pillanatokban inkább oktatássá válik. Manapság ez valamivel könnyebb nekem.
Lassulással a hulladékképződés is csökkent. Nemcsak kevesebb műanyagot vásárolunk, hanem több idő jut "nem hatékony" javításokra és a régi elfelejtett források leporolására.
Néha elkap a gondolatom, hogy szeretném, ha ez a lassulás tovább tartana. Elég hosszú ahhoz, hogy a lassúság, a megtakarítás, a valódi újrafeldolgozás, a helyi erőforrások előtérbe helyezése és a szomszédsági szolidaritás elve alapján egy fenntarthatóbb gazdaságot akarjunk építeni.
És legfőképpen remélem, hogy nem felejtjük el, milyen ritkák vagyunk.
Már kezdtem hinni abban az önámításban, hogy a családunk nem él gyorsan. De csak akkor, amikor az ember megáll, rájön, hogy valóban rohant is. Röviden: az életnek szüksége van az idejére. Adjuk neki. Mikor, ha most nem. Mit mondasz?