1971-ben megváltozott az életem. Kocsival tértem vissza a munkából. Odakint erősen esett az eső. Erős szél érte az autót, és felvert az ablakokkal. Hirtelen a kormány kicsúszott a kezeim közül, és a jármű élesen jobbra fordult. Hibát kaptam. A gumiabroncs cseréje meghaladta a hatalmamat. Nem számítottam arra, hogy egy elhaladó sofőr megáll. Ilyen záporban és szélben sem állnék meg. Eszembe jutott, hogy a mellékúton volt egy ház a közelben. - kezdtem el, és lassan magamhoz húztam. Amikor kifújtam a kürtöt, egy kislány nyitott ajtót. Azt kiabáltam, hogy hibám van, és szükségem van valakire, aki cserélje a motoromat, mert egyedül a hordókon nem tudom megtenni.
Egy pillanattal később a lány kiment egy idős férfival. Amíg a száraz és kényelmes autóban ültem, ők ketten kint dolgoztak. Hallottam, ahogy a kislány azt mondta: „Nagyapa, van emelő!” A kocsi lassan megdőlt az emelőn. Amikor befejezték, pénzt kínáltam nekik. Az öreg nem volt hajlandó azt mondani: "Az unokám azt mondta nekem, hogy nyomorék vagy, és bárokon jársz. Örömmel segítek. Tudom, hogy te is ezt tennéd helyettem. Nem tartozol nekem semmivel. ”Amikor nem akartad átvenni a számlát, a lány közelebb lépett az ablakhoz és azt mondta: - Az öreg apa nem lát.
A következő pillanatban megbénított az esemény szégyene és borzalma. Kényelmetlenül éreztem magam. Vak öreg és gyerek! Segítettek, miközben melegen ültem, mert mozgássérült voltam. Elmentek, én pedig sokáig a kocsiban maradtam. Rájöttem, hogyan veszítettem el az önsajnálat érzését, hogy önző, közömbös és figyelmetlen vagyok mások felé. Megkérdőjeleztem a lelkiismeretemet, és alázatosan kértem Istent, hogy adjon erőt, hogy megértsem másokat, és higgyen abban, hogy napi imádsággal legyőzöm negatív tulajdonságaim. Áldást kértem az öreg vak embernek és unokájának is. Most minden nap megpróbálok nemcsak felmászni a lépcsőn a házamban, hanem másoknak is segíteni egy kicsit. Ki tudja, lehet, hogy egy napon átcserélek egy vak autó gumiabroncsát - mintha én magam volnék.