Úgy döntöttem, hogy írok valamit a kopoltyúprogramról, mert sokan kérdeztek tőlem. Amikor 9 hónappal ezelőtt megtudtam a zaziultra programot, azon gondolkodtam, hogy elmegyek-e vagy sem. Azt ígérték, hogy a program befejezése után készen állok a Štefánik-ösvény lefutására, amely egy 145 km hosszú futás a Kis-Kárpátokon, 5160 m-es magasságnöveléssel. Sok azonban végigmenni a kocsin, még nem menekülni, egy normális ember nem. Úgy döntöttem, ez egy kihívás, és megadom. Feliratkoztam, és kísért levelet írtam, miért jelentkeztem a programra. Aztán nem maradt más, mint megvárni, ha engem választanak 40 szerencsés ember közül Szlovákiából. Az esély kicsi volt, de tudtam, hogy engem választanak, de megadom azt a Štefánikot, ezért engem kell választaniuk. Amikor Martin Urbanik végül e-mailt küldött nekem, elhatároztam, hogy őszintén edzek, nehogy csalódást okozzak nekik, és befejezzem Štefánikot. Ők találták ki a programot csak a kezdőknek és annak kezelése érdekében, mert a Štefánikban hitehagyottak többsége az "ultrapanikusok" soraiból került ki. Az elején teszteltek minket, és nagyon sokáig tűnt nekem, és úgy tűnt nekem, hogy visszatartanak minket a repülés során. Ennek azonban pont az ellenkezője volt igaz, de erre csak később jöttem rá. Mindennek volt értelme, amit Martin Horniak edző utasított nekünk, de néha csak az idő múlásával jöttem rá. Különösen akkor, amikor az edzőtermet is bekapcsolta az edzésekbe, csatlakoztam a TerraIncognita-hoz, és ami az edzőteremben a fiúk számára teljesen normálisnak tűnt, nem mondott semmit. Be kell vallanom, hogy a kezdetektől fogva a program teljesen más képet adott a futásról. Amikor Martin Horniak az elején megkérdezte tőlem, hogy az edzőteremben is edzek-e, azt válaszoltam, hogy nem és miért. Amikor aztán megkérdezte tőlem, hogy sérült-e a térdem, azt válaszoltam, hogy igen, és akkor azt mondta nekem, hogy ezért kell edzeni az edzőteremben, mert az inakat, az inakat és mindazokat, amelyek nekem semmit sem mondanak, meg kell edzeni izmokként és erősítette őket a sérülések megelőzése érdekében. Ekkor értettem meg, miért kellene 1 km futás után guggolnom, vagy tüdőmetszést végeznem, ahogy az előző időszakban nekünk rendelt. Miért kellett 1000 lökést, 1000 guggolást csinálni. Dicséretet kell mondanom Martin Horniaknak a betegség egyéni megközelítéséért vagy a tervünkön kívül eső nem tervezett futásért, operatív módon megváltoztatta a tervet, elmagyarázta, mit és hogyan, és egyénileg igazította a személyes igényekhez. Sokan kérdezték tőlem, mennyit vesztettem a program során. Szeretem a matekot, de nem a fogyás szándékával mentem el a programra, így sajnálom, nem tudom. Ha valakit érdekel, próbáljon meg egy oldalt írni az FB Štefánik nyomvonalán, és mindenképpen kapcsolatba lép valakivel a programból, mert tudom, hogy néhány személy küzdött ezzel a problémával és sikeresen. Ha meg szeretné tudni, hogyan változtatja meg Önt a program, mindenképpen keresse fel Tánička Šúrová nagykövetünk, a Radio Expres műsorvezetőjének FB vagy IG profilját, és ott, hogyan élte át a változást.
Táňa Šúrová és átalakulása a kopoltyú alatt
Fuss a célegyenes Panorama Trailig, együtt a célig
Bátor tábor, bal oldalon a Lazová 100 előtt, jobb oldalon Lenka Vacvalovával az SNP Hősök ösvényén
A futóból az ultrafutóba való átmenet nem volt egyszerű, 9 hónapig tartott, nem tudom, hogy ez csak egybeesés-e, de egy új ember születése is 9 hónapot vesz igénybe. Amikor 2019. június 7-én Szlovákiában az egyik legnehezebb és leghosszabb ultrafutás elején álltunk, Martin Urbaník elvágta a képzeletbeli köldökzsinórunkat, és egy új világot mutatott nekünk, amelyre Martin Horniakkal 9 hónapja készültek fel minket. Határozottan, elvárásokkal és gondokkal kezdtem a rajtot, hogy ne vigyen el, ne égessem el a kezdetet és ne robbantsak fel.
A ZAZIULTRA csapata a Štefánik Trail rajtja előtt