Aréna Színház • Viliam Klimáček: Dr. Gustav Husak. Elnökök foglya, a fogvatartottak elnöke • Dramaturgia: Martin Kubran • Színpad: Tom Ciller • Jelmezek: Marija Havran • Videóvetítés: Peter Kerekes és Marek Šulík • Álarcok: Juraj Steiner • Szereplők: Emi
Aréna Színház • Viliam Klimáček: Dr. Gustav Husak. Elnökök foglya, foglyok elnöke • Dramaturgia: Martin Kubran • Jelenet: Tom Ciller • Jelmezek: Marija Havran • Videóvetítés: Peter Kerekes és Marek Šulík • Maszkok: Juraj Steiner • Főszereplők: Horváth Emil, Ján Gallovič, Marián Prevendarčík, SRo Gyermekkórus • Bemutató: 2006. október 16–23
Husák Gustáv - elválaszthatatlan DKP, a szocializmus kicsi és rövid életű tárgya, amelynek az igazgatók a 3848-as áttörést jelentették. Az Aréna Színház az államférfiaink "tisztázatlan életének" ciklusának újabb részeként kínálta nézőit. Husák Tiszhez kötődik, akit Rastislav Ballek rendező hozott a színházba, nemcsak a fogoly sorsa, hanem sokak életének felelőssége is. Ezenkívül mindketten azt vallották maguknak, hogy nem voltak olyan rosszak, mint amennyit vezetésük alatt lehettek. A statisztikai számokban való gondolkodás a politika egyik átka.
Egyik pillanatban a színházi Tisza önkényeztetését a cellában egy örömteli köznép szakította félbe, akik azonnal száműzöttekké váltak, mellkasukon sárga csillaggal. Husák is gyakorlatilag egyedül van a színpadon. A monodrámák trendben vannak, a történelem jeleneteinek rendezése szerzői, pénzügyi és színpadi igényesebb lenne, nagyobb a banalitás és az átlátszatlanság kockázata.
Iránytalan úttörők
Csak a tájékozatlan úttörők támadják meg néha a szocialista kultúrát. Kár, hogy a rendezők nem nélkülözhetnék a szocializmus e leg banálisabb szimbólumát, bár a második részben az ifjúság találóan szemlélteti az ún. Husák gyermekei a nagylelkű gyermekpótlékok és az újonnan házas kölcsönök korában születtek. Klimáčkov Husák bemutatja politikai emlékeit. Ő ugyanolyan őszinte, mint egy karrierünkről szóló könyvben lehetünk. Véleményét nem fordítják le más nézetek, a nézőnek magának kell gondoskodnia a valósággal való konfrontációról.
A párt leendő főtitkárának története azzal kezdődik, hogy Hana Gregorová házában mennyi az albérlet. A szöveg már nem áll meg a drámai módon csábító háború előtti baloldali avantgárdnál, sem a szlovák módon folytatott osztályharcnál, ahol az őrök és a kommunisták este együtt isznak. Klimáček egy fiatal kommunista meggyőződésével, valamint az adott ténnyel dolgozott, nem kereste mélyebben, miért nem rázta meg Husák hite, még a katyni tömegsírok, a börtön vagy a szocialista valóság nézete sem .
Szomorú magányos ember
Az első részben megvan Husák kettője, de nem beszélhetünk egyfajta alteregóról. Ján Gallovič és Marián Prevendarčík gyakorlatilag csak váltogatták egymást az elbeszélésben, tisztességesen, de különösebb kölcsönhatás nélkül csinálták.
A második részben Horváth Emil Juraj Steiner kiváló maszkjában is irányította magát. És nagyszerű. Első pillantásra úgy tűnik, hogy hiba lenne egy merev arcú politikus karakterét megbízni az érzelméről ismert színész számára. Bár Horváth egy pillanatra szándékosan utánozza Husákot, sikerült elkerülnie a felszínes képviseletet. Libája mindenekelőtt szomorú, magányos ember.
Tom Ciller díszlettervező tökéletesen hiteles környezete azonban csak elszigetelt pillanatokban mozdult el a színpadon, amikor például Husák mikrofonból egy húrra húzta maga mögött az előadóasztalát. A mindent összetörni képes mechanizmus metaforája megint egy alma sajtó volt, amely a koncentrációs táborok felé tartó vonatok bűnösségével került a színre.
Shakespeare-i szörnyeteg volt?
Végül Husák belülről bezárta a kommunizmus csarnokát, majd nem túl boldogan haladt át a képernyőn, amelyre Husák megismételhetetlen újévi beszédeit vetítették. A szürreális, az érzelmesség és a színháziasság dimenziójában maradt a produkció kissé adós a hallgatóság előtt. Figyelmét azonban sikerült megőriznie anélkül, hogy a banális groteszk birodalmába süllyedt volna.
Az egyik interjúban Viliam Klimáček kijelentette, hogy nem a hatalom embereinek emberi arcáról írt színdarabot, hanem nyilvános és politikai tevékenységéről. Ennek a színházi törekvésnek a végén nem igazán ember volt, inkább "halott politikus, aki csak beszédeket hagyott".
A témával kapcsolatos megoldatlan kapcsolatunkra jellemző, hogy a szerző szükségesnek tartotta a közleményben kijelenteni, hogy a hiteles idézeteket csak minimálisan próbálta kommentálni, még akkor is, ha nem értett egyet velük. Ha hasonló beleegyezést várnánk a szerzőktől, Shakespeare lenne a történelem legrosszabb szörnye. De egy elhullott anyagról csak 15 évig írni mindig kihívást jelent és merész.
De talán a vastag poharak mögött elrejtett szemek mélyebb pillantása többet tudhatna meg a ragyogó nap alatt felnevelt úttörőkről, akik nemcsak ártatlan áldozatok voltak. Minden más, ahogy a játékban hangzik, csak történelem.