Linda Gállová eredetileg színésznő szeretett volna lenni, de a konzervatóriumban folytatott tanulmányai alatt teljesen pánikbetegség alakult ki benne, amely anorexiát is eredményezett. Amikor a télikert egyik tanára jelezte, hogy fogyhat valamennyit, abbahagyta a zöldségek kivételével mást és rövid idő alatt 20 kilót fogyott.

amíg

Abban az időben a pánikbetegség is markánsabban kezdett megnyilvánulni. "A szívem gyakran dobogott, hamarosan leesett, bár ez részben annak köszönhető, hogy nem ettem. De a pánikbetegség tünetei akkoriban nem zavartak. Csak a saját utamat jártam. Csak arra gondoltam, hogy karcsú akarok lenni, és nem érdekelt. "- idézi fel Linda, aki jelenleg esztétikát tanul az egyetemen.

Mikor mutatta meg a pánikbetegség első jeleit?

Azt hiszem, gyerekkorom óta alapvetően megvannak náluk. Emlékszem, mindig sokat sírtam, amikor óvodába kellett járnom - ettől rosszul lettem. Akkor még szerettem kimenni. Bár igaz, hogy nem szerettem társakkal játszani, inkább állatokkal játszottam. Nem szerettem más gyerekekkel találkozni, ritkán fordult elő, hogy új barátot találtam.

Általános iskolában volt olyan időszakom, amikor nagyjából rendben volt. De aztán megint jöttek a "hisztérikus rohamaim" - nem tudom, hogy hívjam még.

Hogyan nyilvánultak meg?

Nem voltam hajlandó kiszállni a kocsiból és iskolába menni. És semmi okom nem volt rá. Élveztem a tanulást, jó jegyeim voltak. Nos, néhány témát nem nagyon szerettem, de határozottan nem ez volt az oka az ilyen viselkedésnek.

Senki sem tudta, mi vagyok, és miért viselkedtem így. Azt hittem, hogy rettenetesen "kint vagyok". Akkor még nem tudtam, hogy ez mentális probléma lehet.

Mit érzett valójában egy ilyen támadás során?

Szörnyű stresszt szenvedtem, akárcsak a belső félelmet, minden ok nélkül. Hirtelen megmerevedni látszott, és úgy éreztem, hogy nem mehetek abba az iskolába a világért. Bár nagyon csendes és félénk gyermek voltam, akkoriban szörnyű jelenetet tudtam létrehozni a parkolóban. Csak egy dolgot akartam - hazamenni, bezárni és jól lenni.

Akkoriban én sem szerettem nyaralni vagy gyerektáborokba járni. Amikor valakinek sikerült kijuttatnia, nagyon gyakran voltam beteg. Mindig magammal kellett vinnem egy üveg vizet - úgy éreztem, hogy ha iszom, az megment engem a megerőltetéstől. Amikor nem volt nálam víz, azonnal stresszt kaptam.

Abban az időben csak belső megnyilvánulások voltak, fizikailag nem történt velem semmi szörnyűség. Anyám kétszer is elvitt gyermekpszichológushoz. Nem tudom, hogy van ma, de akkor még nem diagnosztizálták a gyerekeket - arra várt, hogy alakuljon. Nos, én magam is azon gondolkodtam akkoriban, hogy csak kitalálom-e, vagy nem vagyok "hibás". Igazából fogalmam sem volt, mi a bajom.

Mikor lett világosabb?