Olyan, mint gyorsan. Rohan az országon. Jól meghatározott utat követve minden gondosan kiszámított, megtervezett, jelző, kapcsoló, jelzőlámpa, üzenet. Az emberek leszállnak, felszállnak, mindenki a lehető leghamarabb el akar jutni a célállomásra. A fékeket csikorgatva a kolosszus néhány száz méterre csúszik, amíg teljesen le nem áll. A semmi közepén, a mező körül. Amikor egy idő után nem indul el, az utasok aggódnak, megkérdezik, mi történik? Eleinte kitérő válaszokat kapnak, de idővel megtanulják: Rossz úton járunk. Ez nem vezet sehová. Vissza kell térnünk a legközelebbi részvételhez, de még nem tudjuk, hogyan és hol. Az emberek bizonytalanok, kezdik aggódni a hazaérkezés miatt? Lesz ennivalónk, innivalónk, ha sok időbe telik? Lehetetlen kijutni, egyáltalán jó irányba haladunk?

hroboň

Hasonló módon érzékelem a koronavírus körüli helyzetet. Az emberiség vonata vészféket hajtott végre. Ami egy fenomenális jelenség, globális, az egész világot, mindannyiunkat érint. Megváltoztatja személyes, munkahelyi, családi, társadalmi működésünket, gondolkodásmódunkat, szokásainkat, kapcsolatainkat, politikánkat, gazdaságunkat. És félelem, szorongás és bizonytalanság van minden felett, mint egy sötét felhő: mi lesz velünk?
A pandémiák mindig is voltak és valószínűleg lesznek is, de a róluk szóló információ soha nem terjedt el azonnal az egész világon, és még soha nem tudtunk róluk annyit, mint ma.
Amire ez a fenomenális jelenség figyelmeztet?

1. Sebezhetőség.
Milyen kiszolgáltatottak vagyunk. Van technológiánk, egyre fejlettebb orvostudományunk, világszerte növekvő gazdaságunk és életszínvonalunk. Politikai rendszereink vannak, a hadsereg, a rendőrség. Ha globális fenyegetésre számíthatnánk, akkor először egy komoly katonai konfliktus formájában alakulna ki. És hirtelen láthatatlan vírust kapunk és világszerte pánikba esünk. Mennyi kevés, és minden bizonyosságunk elmúlt. És nem fokozatosan, vagy valamilyen kezdettel, hanem hirtelen és váratlanul. És nem tudjuk, hogyan kell kezelni.
A fejlett országokban megszoktuk a teljes üzleteket, a működő közlekedést, oktatást, orvosi ellátást. Bárhová utazhatunk olyan áron, amiről néhány évvel ezelőtt nem is álmodtunk volna.
Ma már elég egy apró, láthatatlan vírus, és mindez veszélyben van. Ahhoz, hogy megvédjük magunkat, otthon kell maradnunk. És egyikünk sem tudja, hogy a kicsi már nem működik-e bennünk.
Szintén semmi/az az 50 millió  nem fog elférni a csap fején/elég ahhoz, hogy felforgassuk az életünket.
Talán azért, hogy rájöjjünk, hogy nincs a kezünkben. Hogy van egy magasabb hatalom, mint mi vagyunk.

3. Félelem.
Attól félünk, hogy nem vagyunk megfertőződve, ha egyáltalán túléljük, ha szeretteink nem fogják el. Attól félünk, hogy elegendő ételünk és gyógyszerünk lesz, vészhelyzet esetén gondoskodnak rólunk, vagy az egészségügy, a gazdaság nem fog összeomlani. Támadunk élelmiszerboltokat, drogériákat, gyógyszertárakat. Doppingolunk jelentéseket arról, hogy hány fertőzött eset került fel, hányan haltak meg. Ha ilyen módon vizsgálnánk a világszerte elterjedt influenza-adatokat, akkor mindannyian földalatti atomellenes menedékházakban élnénk.
Nem félni azt jelenti, hogy másokra gondolsz, nem pedig önmagadra. És talán nem vesz 20 font lisztet, de szükség esetén egy kilót. És hogy ha vállalkozhatok, akkor a boldogabbak közé tartozom, és érdekelnie kell azokat, akik nem tudnak.
Nem félni azt jelenti, hogy készen állsz segíteni másnak, nem pedig önmagadnak.
Természetesen valahogy azt várjuk, hogy az orvosok, gyógyszerészek, eladónők, sofőrök, rendőrök, katonák ott vannak, ahol szükség van rájuk. De ha legalább egy jó szót, figyelmet, segítséget várnak tőlem, akkor nem tehetem, mert megfertőződnék? És mi van a papsággal, az egyházzal, a lelkipásztorokkal, mik legyünk "a munka leírásában", hogy legrászorultabbak, leginkább rászorulók, szegények, haldoklók mellett legyünk? Nem szabad elmennünk - még szkafanderben sem, fertőzöttek és betegek mellé, amikor nem tudnak velünk templomba jönni?