Nem a Szovjetunió volt az egyetlen ország, ahol a csúcspolitikusok új és új hazugságokkal próbálták leplezni a problémákat.
A szerző amerikai történész és újságíró
A cikk a The Washington Post engedélyével jelenik meg
1991 nyarán, öt évvel a csernobili katasztrófa után, röviddel a Szovjetunió összeomlása előtt, Ukrajnába látogattam. A célom egy harminc kilométer átmérőjű védőzóna volt, ahonnan a balesetet követően minden embert kiürítettek. Mint néhány helyi környezetvédelmi aktivista, nálam is volt egy Geiger-pult, amely valójában minél intenzívebben csipogott, minél közelebb kerültünk a megsemmisült reaktorhoz. Nos, ez nem győzött meg minket annyira. Többek között egy helyi orvossal beszélgettünk, akiről úgy emlékszem, hogy nem túl nyitott gondolkodású. Vannak, akik meséltek nekünk kétfejű sertésekről és mutált tehenekről, mások azonban pletykának nevezték ezeket a pletykákat.
Csend és hazugság
Valójában már nem lehetett többet megtudni Csernobilról, amikor a férfi ott volt öt évvel a robbanás után. Akkor még nem volt világos, hogy a katasztrófa hány áldozatot követelt, és a következő évtizedekben sem volt ismert. Mint akkor írtam, az áldozatok hivatalos száma 31 volt, de a védelmi övezet tudományos igazgatója úgy gondolta, hogy számuk közelebb van a hétezerhez.