Hogyan győztem le magam és legyőztem ötvenet edzés nélkül. Tétem Jack Canfielddel (22)
2011. április 24., 19:41
Azt mondom magamnak, hogy régóta nem hozok ki semmiféle baromságot, legutóbb januárban, amikor leszoktam a dohányzásról.:-) És mivel közeledik a Jack Canfielddel, a folyóval való hat hónapos megmérettetésem, le kell vágnom egy újabb rovatot az állományomban (nem mintha lőni akarnék valakit). Megnézem a listát, és több beteljesítetlen célt látok. A választás a turista ötvenre esett. Nos, bevallom, életemben még nem éltem át ennyit. Alig töltöttem negyvenöt tavaly, és tényleg elég volt. És ráadásul négy korábbi vírusomnak köszönhetően az állapotom meglehetősen rossz volt, amit különösen a napi lépcsőn történő lépések során éreztem. Utoljára december közepén futottam rendszeresen, azóta nagyon-nagyon szórványosan. De amit az ember nem tenne az egészségéért. Vagy inkább hírnév (legalábbis a média)?:-)
Hittem a felében. Tudtam, hogy megteszem azt a harminc-harmincöt kilométert. És hacsak nem árulnak el egyes izmok, inak vagy ízületek, az útvonal további része csak az én akaratomtól függ. Őszintén készültem, az útvonal egy részét közvetlenül a szántóföldön mértem (hadd bocsássanak meg az erdészek nekem, hogy beléptem a belépési tilalomba a Železná studienkánál), de a térképen is. Gondosan megterveztem az ivási rendszert és a táplálkozási kalóriákat is. De tudtam, hogy végül is rajtam múlik.
A húsvét pénteki ébresztőóra öt óra. Ez már nagy sokk számomra, mivel általában nem kelek fel nyolc előtt (de egyik és másik között lefekszem). Ezután egy szokásos hideg zuhany és egy adag zabpehely, gyümölcs, dió és joghurt. És elmegyek. Részben olyan félelmekkel is, amelyeket nem tudok teljesen elnyomni. A katonai kórház rajtja 6: 05-kor van, még mindig elég hideg van. A madarak kellemesen énekelnek a lépésemre, és kissé nagyobb reggeli madarak (akár madarak) megelőznek kerékpárral vagy terepfutó edzés közben. Soha nem gondoltam volna, hogy hány pozsonyi aktív ma reggel.
De vissza a pályára. Az első tizennyolc kilométer gyakorlatilag még mindig felfelé haladt, többnyire szerencsére enyhe. A rajt 175 méter magasságban van, egy kanyar a hegyi kunyhóban 500 méterre. A magasságkülönbség 325 méter, se nem sok, se kevés. Elégedett vagyok a tempóval, az első három órában átlagosan hat kilométer per órát pörgök, de tudom, hogy a növekvő fáradtság lassulásával jár. Aggodalmaim fokozódni kezdenek, amikor körülbelül tíz kilométer után kapok egy kis Achilles-ínt. Tisztában vagyok azonban azzal, hogy valami hasonló is előfordulhat, mert a választott útvonal nagy része kemény aszfaltos erdei utakon vezet. Kezdem keresni a szegélyek puhább széleit.
Ezért örülök, amikor a fehér kereszten levő hegyi kunyhó mellett haladok egy még alvó vaddisznóval a karámban, és néhány kilométerre belépek a Kis-Kárpát erdő lágyabb felületébe. A Salaš felé fordulás után (tehát csak így hívják, nem találsz ott juhot) elgondolkodva sétálok egy erdei ösvényen, és hirtelen a piros jelzés nincs sehol. Mi a fene nem akart, megint csak eltaláltam az aszfaltutat, amely szerencsére visszavezet a Fehér Kereszthez.
Az első megállót a helyi büfében tervezem. Itt mindig friss sűrű levesük van, amire tíz óra előtt támaszkodtam. A büfé vezetőjétől megtudom, hogy az illatos jóság még mindig főzés alatt áll, és csak érzem az üst szagát. A választásom a sörre (vitaminokat és ásványi anyagokat kell kiegészíteni) és két hegymászóra esik, bár az ilyen egyszerű cukrokat szinte kizártam az étrendemből. De mi van, ha egy tizennyolc kilométerre lévő autóban készen ebédelek. A lehető legkevesebb terheléssel akartam menni. Legalább visszafelé van szinte végig a dombon.
A kútnál, amelyet Zbojničkának hívnak, körülbelül félúton vagyok. Van pszichológiai megkönnyebbülés, de fokozatos keményedés és fájdalom is jelentkezik a comb és a vádli izmokban. Egyre több emberrel találkozom, tűz mellett sütögetnek, szórakoznak, isznak és dohányoznak. Csöndesen irigylem őket, főleg a cigarettát. Nagy az étvágyam iránta. Ellenállok. Háromnegyed egykor egy autóhoz érkezek, amelyet a Vörös híd alatt leparkoltam. Várom az ebédet. A menü graham péksüteményeket tartalmaz sajttal, banánnal és almával. 70% forró csokoládét is készítenek. Csak akkor igaz, ha stimulátorként szükséges. Mindent megiszok ásványvízzel, felkelek és folytatni akarom. Hatalmas fájdalmat kezdek érezni, főleg a combomban, mert már 36 kilométerre vagyok mögöttem.
Ez az első, igazán súlyos válság. És még mindig tizennégy kilométer van előttem a Vas-kúton, közülük hét fut felfelé. Az izomláz elleni megelőző intézkedésként bénulásom van. A járásom kezdetben egy részeg lépésre hasonlít koordinálatlan mozgásokkal, és a sebesség óránként öt kilométer alá csökken. Bekapcsolom akaratom motorjait. - Befejezem - gondolom. Körülbelül két kilométer után növekszik a tempóm, és bár az izmok tompa fájdalma nem szűnik meg, valahogy megszokom. Találkozom néhány ismerőssel is, de tudom, hogy ha alkalmazkodtam lassabb tempójukhoz, akkor lehet, hogy nem is tudok, rendszeres ritmust kell fenntartanom. A völgy végi kanyarban már tudom, hogy nyertem. Főleg önmagán. De mások felett is, mert végig csak egy gyalogos előzött meg engem. Olyan magas, középkorú férfi volt, aki elmenekült dühös felesége elől.:-)
Kilenc és fél óra múlva szinte pontosan a célnál voltam. Mivel körülbelül fél órát pihentem, az átlagos tempóm valamivel meghaladta az öt és fél kilométer/órát, ami valószínűleg nem a legrosszabb ötven évesen. Nagyon szép húsvéti ajándékom volt. A tudatlanok számára arra is emlékeztethetlek, hogy az 50 kilométeres gyaloglás világrekordja 3:40 alatt van, amit nem is tudok elképzelni.