kell

Az NGN Etnikai és Kulturális Kutatóközpont azt vizsgálta, hogyan lehet dolgozni olyan roma gyerekekkel, akiket a hatóságok elvettek szüleiktől.

A gyermekotthonból származó roma gyerekek leggyakrabban speciális iskolákba kerülnek. Az árvaház dolgozóinak gyakran maguknak kell megküzdeniük a roma tanulók szegregációjával. A gyermekotthonokban folyó kutatások résztvevőjével, ELENA GALLOVÁ KRIGLER szociológussal a roma nevelőszülők hiányáról beszélgettünk a gyermekotthonokban.

Igaz, hogy a gyermekotthonok többsége roma gyermek?

Igen, az intézményi gondozás túlnyomó többsége roma családból származó gyermek. A Mosolyogj ajándékként nonprofit szervezet néhány évvel ezelőtt kutatást végzett gyermekotthonokban, és megállapította, hogy ez a szám 60 százalék körül mozog.

Hogyan dolgozzunk a gyermekekkel a gyermekotthonban, akik közvetlenül a településekről érkeznek?

Ennek az eljárásnak több szakasza van, de sehol sem találkoztunk a romák és a többségből származó gyermekek kiválasztásával. Mindegyikük adaptációs folyamaton megy keresztül. A probléma az, hogy egyáltalán nem dolgozik azzal a nyelvvel, amelyet a házból származó gyerek, jelen esetben a romani, megszokott. Az eszközön csak szlovákul lehet kommunikálni. Kutatásunkban ezért az állami gyermekek kifejezést használjuk az államtérben. A szegregált közösségektől származó gyermekek számára a többség számára is megfelelő szabályok is kötelezőek. Nincs átmeneti szakasz, ezért a roma településekről érkező gyerekek hosszabb ideig alkalmazkodnak és sokkal több traumát tapasztalnak. Szülők nélkül vannak, számukra idegen környezetben, ahol teljesen más szabályok érvényesek. A pedagógusok pedig jóhiszeműen teszik ezt, hogy mindenki egyenlő legyen, és senkit ne érjen hátrányos megkülönböztetés.

Végül azonban nem jobb a gyermekek számára, ha az elején átélik az első sokkot, és akkor nincs probléma az integrációval?

Nem, a kormány jóváhagyta azt a stratégiát is, hogy a gyermek elvétele után a családdal dolgozzanak, hogy minél hamarabb hazatérhessen. Ilyen eljárással egy ilyen gyermek még bonyolultabban tér vissza a családhoz és a közösséghez. Az alkalmazási folyamatnak az intézményi gondozásban a közösségi munkásokkal együttműködve kell történnie. Az igazság azonban az, hogy ezeknek a gyerekeknek a többsége otthon marad, amíg felnőtté nem válik.

Ez azt jelenti, hogy a családokkal végzett munka nem működik?

A családdal végzett munka nagyon kevés, főleg a kapacitás hiánya. A szociális munkásoknak sok ügyfelük van, ezért nem tudnak csak egy családra figyelni. Néha maguk a gyermekotthonok is a szüleikkel dolgoznak, helyettesítik a munkaügyi irodákat. Olyan létesítményekben voltunk, ahol létrehoztak apartmanokat vagy külön szobákat a családok számára, amelyeket a szülők használhatnak, ha meglátogatják gyermekeiket. Akkor lehet többet dolgozni a családdal.

Mi volt a leggyakoribb oka annak, hogy a gyermeket elveszi a szülő?

A gyermek roma szülők általi eltávolításának leggyakoribb okai a szélsőséges szegénység, a gyermekek nagy száma a családban, valamint a képtelenség szociálisan biztosítani a nevelés feltételeit. Történt, hogy egy mozgássérült gyermekes roma család hívott haza, ha gondozni tudták, mert a rendkívüli szegénység miatt egyedül nem tudták megtenni. A közelmúltban az elmulasztás gyakori oka az elhelyezésnek. Egy másik ok a gyermekek bántalmazása és elhanyagolása, de az alkalmazottak szerint ez gyakrabban vonatkozik a nem roma családokra. Ha a szegény, nem roma családok vannak, akkor általában van valaki a családból vagy egy tágabb családból, aki segíthet nekik. A településekről érkező roma családok esetében ez gyakran lehetetlen, mivel a szegénység az egész közösséget érinti. Ezért a nem roma gyermekek esetében az eltávolítás gyakran csak a gyermek bántalmazása esetén történik.

Hová mennek leggyakrabban a gyermekotthonból származó roma fiatalok felnőttkoruk után?

Ez nem volt a kutatás célja, ezért az interjúkban sem erre összpontosítottunk. Igaz, hogy ezeknek a gyerekeknek gyakorlatilag nincs támogatásuk. Ha sokáig otthon vannak, a szülőkhöz és a biológiai családhoz való visszatérés bonyolult. Minden kölcsönös kapcsolat fokozatosan megszakadt, úgy tűnt, hogy ezek a gyerekek elvesztették identitásukat, és gyakorlatilag sehova sem tartoznak. Egyszerűen dom-háziakká válnak, és a legtöbben ezt a megbélyegzést hordozzák felnőttkorban, mert nem tudják, hogyan kell beilleszkedni a társadalomba. Hasonló a börtönből való visszatéréshez.

Hogyan folytatódott a kutatásod?

Egyéni és csoportos interjúkra épült a munkavállalókkal és a gyermekotthonok vezetőivel, valamint az idősebb gyermekekkel. Tizenegy létesítményt azonosítottunk, ahol 25 interjút készítettünk. Ezt minden régióban megtettük, sajnos már nem volt módunk hosszabb ideig megfigyelni a mindennapi életet ezekben a létesítményekben és beszélgetni a szülőkkel.

Mit panaszoltak a gyerekek leggyakrabban?

Az otthonban élő gyermekeknek nincs esélyük arra, hogy jelentősen befolyásolják a környezetet, amelyben élnek. Dönthetnek a menü elkészítéséről, vagy például a frizuráról, de nem vesznek részt a gyermekotthon működésére vonatkozó szabályok kialakításában. Parancsolják, és el kell fogadnia őket. Az egyik kutatási ajánlás maguknak a gyerekeknek a bevonása ebbe a folyamatba. Ha a partnerség egy formája létrejön közöttük és a pedagógusok között, akkor a gyerekek sokkal felelősségteljesebben fogják megközelíteni ezeket a szabályokat, és inkább megértik, hogy nekik is vállalniuk kell a megsértésük következményeit.

És a személyzet?

Az intézményi ellátás drága az állam számára. Ha ennek a pénznek egy részét a családokkal folytatott szociális munkába fektetnék, a legtöbb gyermek otthon lehetne biológiai szüleivel. Ehelyett felveszik és otthonokban helyezik el őket. Ez egy nagyon gyakori kritika volt, amely pozitívan meg is lepett.

Az igazgatók hajlandók voltak roma gyermekekről beszélni?

Nagyon féltünk ettől. A projekt a faji előítélet és a roma gyermekek diszkriminációja volt. Világos volt számunkra, hogy nem hívhatjuk fel az árvaházat, és nem mondhatjuk meg nekik: Faji előítéletekkel és megkülönböztetéssel foglalkozunk. Ez egyértelműen előre befolyásolná az egészet. Azzal kerestük meg őket, hogy felmérést készítünk az intézményi gondozásban lévő roma gyermekek helyzetéről, és érdekel bennünket, hogy ezek a gyerekeket sajátosnak tartják-e. Pozitívum, hogy egyetlen gyermekotthon sem utasított el minket. Amikor furcsa volt számunkra, ellenállást és félelmet vártunk tőlük.

A romák, például a volt fogvatartottak, szintén gyermekotthonokban dolgoznak?

Nagyon kevés, de ez nagyon fontos lenne. Segíthetnének a szegregált településekről érkező gyerekeknek az alkalmazkodás elősegítésében, de a családdal való munkavégzés során és a szakmai nevelésben is. Ez még nem így van.

Nem lenne diszkriminatív, ha például a minisztérium hirdetést vagy felhívást tesz közzé arról, hogy roma nevelőszülőt vagy oktatót keres?

Olyan helyzetben, amikor az otthonukban lévő gyermekek legfeljebb 60 százaléka roma? Azt hiszem, nem. Ha ilyen népességünk van egy etnikai csoportba tartozó gyerekeknek, logikus lenne, ha ugyanazon etnikai csoportból nagyobb számú munkavállaló lenne, akik velük dolgoznak.

Az árvaházakat a múltban is büntetésnek tekintették. Az állam hozzáállása ezekhez a létesítményekhez megváltozott?

Fokozatosan igen. Elfogadtak egy deinstitucionalizációs stratégiát, amelyet azonban nehéz megvalósítani. Ez egy lassú és fájdalmas folyamat. De a minisztérium tisztviselői maguk is tisztában vannak azzal, hogy roma és magyar gyermekeik is vannak gyermekotthonokban, és kulturális sokszínűség van. Örültünk, hogy a kutatás után képzést fogunk végezni a gyermekotthonok dolgozóinak a kulturális érzékenység erősítése érdekében. Elég egyedi megközelítés. Az is fontos számunkra, hogy ne csak kritizáljuk, hanem ott is segítő kezet nyújtsunk, ahol arra szükség van. A külföldi intézményeket, például az Európai Bizottságot, amelyről jelentéseket készítünk, gyakran éppen ez a téma érdekli. Megkérdezik tőlünk, mi a helyzet azoknál a gyermekeknél, akik nem biológiai családban nőnek fel, és különösen, ha kisebbségi háttérből származnak. Megállapítottuk, hogy gyakorlatilag nincsenek adataink, és nagyon keveset tudunk róla.