Az előző cikkhez szeretnék hozzáadni egy rövid utáni forgatókönyvet arról, hogy a kiégési szindróma hogyan befolyásolja a túlsúlyos állandó küzdelmemet.
Az előző cikkhez szeretnék hozzáadni egy rövid utáni forgatókönyvet arról, hogy a kiégési szindróma hogyan befolyásolja a túlsúlyos állandó küzdelmemet.
Nevezetesen, mióta "a kiégés hamvaival feküdtem le", ez általánosságban befolyásolta az életemet. Mintha teljesen kioltottam volna. Hiányzik az elszántság, a lelkesedés, amellyel korábban belekezdtem ebbe az örök harcba. Nehéz valamit megtenni, bármi is legyen az életben, amikor hiányzik a motiváció és az erős akarat. Amikor kialszik a szikra.
Régóta foglalkozom ezzel, régóta próbálom magam ásni, de még mindig kudarcot vallok és elesem. Valami furcsa körben lógok, és nem tudom, hogyan kerüljek ki belőle. Unom már, hogy tovább gondolkodom rajta, ráadásul tudva, hogy a kívánt cél elérési útja megtörtént (értsd meg hosszú és nehéz), és hogy ez sok energiába fog kerülni, ami valószínűleg még nincs is. X alkalommal gondoltam rá, és úgy érzem, nincs mit rúgni és újraindítani. Az akkumulátor ki van kapcsolva.
Ez befolyásolja a fogyás többszöri próbálkozását, de az élet minden egyéb dolgát is. A halogatás tankönyvi példája vagyok, sajnos.
Még mindig próbálok valami rothadó szikrát találni bennem, amit felrobbanthatnék. És bár mindennap kudarcot vallok ezen a keresésen, még nem adom fel. Nem akarom feladni. Mert a lelkesedés nélküli élet éppen ilyen szárított narancs, lé nélkül. Csak egy ilyen élmény, kezdetben jobb holnapokra várva, később pedig ez a remény elhalványul.
Ezért döntöttem úgy, hogy írok nektek egy kicsit személyesebb cikket a kiégés szindrómáról és annak végzetes következményeiről. Túl késő sírni a kiömlött tej miatt, ügyelni kell arra, hogy a tej ne öntsön ki. Tanulj a hibáimból és sok más ember hibáiból, ne csináld magad. MUNKA BÉKÉVEL, pihenjen, nevessen, sportoljon, meditáljon. És tartsd ujjaidat értem.