2019. február 16
Közeledett a hétvége, és állítólag szép, napos és meleg volt. Ennek ellenére nem tudtuk kitalálni, hová (vagy ha egyáltalán) menjünk. A természeti kirándulásra valóban szükség volt - különféle okok miatt hetek óta nem tudtunk elmenni sehova, és a fák és a nap közötti séta ötlete túl vonzónak tűnt ahhoz, hogy ellenálljunk. De volt egy ilyen kicsi, praktikus probléma: Nem mehettünk olyan magasba, ahol túl sok volt a hó, mert nem volt felszerelésünk. Még a középső pozíciókra sem mehettünk, mert a túraútvonalakon ilyenkor általában sífutópályák vannak, és nagyon nem akartuk elviselni egyes sífutók ellenséges nézeteit és helytelen megjegyzéseit, amikor kevesebbet közelítünk, mint 2 méterre a nyomukig. Az alföldön minden fulladt, és az iszap bokáig ért. Valamit akart a kettő között: ne sok havat, ne sárat, ne sífutókat. Végül találtunk egy kirándulást tőlünk néhány kilométerre.
Reggel leparkoltunk Hronská Dúbrava-ban és vártuk a Nagyszombatig tartó buszt. A busz időben megérkezett, megmentett a fagyástól és az útvonal elejére vitt minket. A nagyszombati templomból átmentünk Hron felett, majd tovább Jalnába. Hamarosan elhagytuk a falut, és beléptünk a befagyott Močiarská-völgybe. A völgyön keresztül aszfaltozott út vezet. Bár az elején van bejárat tilos tábla, itt autók közlekednek. Az út Močiarhoz vezet - egy kis faluhoz az erdők közepén. A mocsárvölgy szép völgy. A gyerekek nem szeretik, azt mondják, hogy nagyon unalmas és csúnya, de én szeretem. Most még szebb volt, mint valaha, mert a fagy jéggolyókat és csecsebecséket formált az út mentén a sziklákon, és jéggerinceket és rúgásokat hagyott a patakon. Amint feljebb kapaszkodtunk, a hó megnövekedett. Végül (a gyerekek azt mondanák: Végül!) Találkoztunk egy zöld táblával, amely átkel a Močiarska völgyön, és balra kanyarodtunk utána.
Hamarosan kimentünk egy kis rétre, majd ismét beléptünk az erdőbe. A járda mentén medvenyomok voltak. Ilyen melegben a medvék talán nem is tudnak aludni, ezért kísértik az erdőt. Az idő múlásával a medve nyomát macska és vaddisznó váltotta fel, mókusokkal és egerekkel, madarakkal és rókákkal. Van elég élet az erdőben! A napsugarak elöntötték a fák tetejét, a madarak énekeltek és énekeltek, a harkályok kopogtak, a hollók sírtak. Egy idő után elértünk egy óriási, hóval borított rétet. A tábla furcsán vezetett körbe, és néhányszor úgy tűnt számomra, hogy valóban visszamegyünk, de csak egy kicsit logikátlanul körbejártuk a rét szélén - valószínűleg azért, hogy ne jussunk át magánterületen. Legalább volt időnk tovább ébredni a réten.
Újabb erdő várakozott egy nagy rét mögött. A mély hóra összpontosítottunk, beszélgettünk egy kicsit, és nem is jöttünk össze, és a járda mentén sziklák és sziklák kezdtek nőni - ez összetéveszthetetlen jel arra, hogy Démianhoz közeledtünk. A zöld felől egy rövid festői kanyar Demian felé vezet. Ragacsos sziklák és nagy fák között vezet, és kissé emlékeztet a Jastrabská-szikláig vezető útra. Fentről a Hron-völgy, a falu és a környező dombok láthatók. A szikla kissé veszélyes, különösen télen, amikor jég borítja.
A váratlanul szép Demiantól váratlanul gyorsan elrohantunk Hronská Breznice-be. Sokkal gyorsabb, mint az útjelző táblán feltüntetett idő, mert szinte végig futottunk. A hó olyan volt - éppen, hogy a sarka könnyen belekerült a sarkába, és jól tartotta a futó embert. Hronská Breznice felől még egy kilométert vártunk az autópálya mellett, Hronon át, a mezőkön át és a síneken át, vissza a kocsihoz Hronská Dúbrava-ban.