20.10.2020 09:15 | Nem minden sportoló játszik nagy szerepet a sportban. Ilyen például Oľga Barbušová (45), a para asztalitenisz egykori világegysége, aki úgy döntött, hogy gyakorlatilag figyelmen kívül hagyja élethosszig tartó hátrányát egy gyermekkori súlyos baleset után.

segített

A sportos sikerek mellett sokkal többet tudott és bizonyít. Nővére köszönetet mond életének megmentéséért, argentin férjével, Paul Guassarddal három gyermeket nevel, míg a legidősebb lány már Szlovákia bajnoka, és az egész társadalom példát vehet abból, ahogy az egész család önzetlenül segít az embereknek.

Olvassa el a Szuperhősök sorozat következő részét, amely sikeres fogyatékkal élő szlovák sportolók önéletrajzi történeteit mutatja be.

(szerkesztette: Michal Čarnoky)

BARBUSOVA OLGA TÖRTÉNETE

  • Egy teherautó kerekei alatt
  • A legszebb "érem"
  • Fontosabb dolgok, mint a sporteredmények
  • Az életmentésért folytatott harc
  • Szerelem az interneten keresztül
  • Semmi sem magától értetődő

Nagyon nehéz gyermekkorunk volt, sok okból kifolyólag. Harc volt.

És nyilván annak kellett volna lennie, hogy velem, mint gyerekkel valami történni fog. Eleinte majdnem megfulladtam, még kisgyerek voltam. Itt, Spišské Vlachy-ban a gyerekek nyáron egy patakban létrehozott gáton úsztak.

Oda mentem az öcsémmel, aki fogta a kezemet, és még figyelmeztetett is, hogy hol ne másszak fel. Voltak alattomos helyeken, ahol látszólag sekély volt a víz, de valójában mély lyuk volt. Természetesen beléptem és a víz alá estem. Nem tudtam, hogyan kell úszni, ezért elakadtam a felszín alatt. Megmentett egy fiú, aki meglátta, utánam ugrott és kihúzott. Akkor még megúsztam a sorsot, de ez hamar utolért.

Furcsa, de még mielőtt tudtam volna, hogy ez megtörténik. Egy ponton egyszerűen a szemem előtt láttam a kórházban fekvő képet. Többször megismételték. Mintha fokozatosan készülnék minderre, amikor eljön.

Hatéves voltam. A barátommal épp édesanyámmal dolgoztunk, valójában bátyámhoz mentünk. Átmentünk az úton, nagy volt a forgalom, és annak érdekében, hogy megörökítsem azt a pillanatot, amikor nem haladt el egy autó, egy barát rám tolt, és futásra tolt.

Amikor az úton találtam magam, egy nagy teherautó fával teli pótkocsival zuhant rám. A helyzetet tovább rontja, hogy más autók abban a pillanatban csak megelőzték a teherautót.

Tudtam, hogy nem lesz időm visszajönni, de valahogy kiértékeltem a helyzetet annak a gyereknek a fejében, hogy az út közepére kell érnem, és akkor az összes autó határozottan elhalad mellettem.

De ebben valami történt, és csak arra emlékszem, hogy a teherautó fékezett és én a kerekek alatt voltam. Mivel a nagy kerekek fékezés közben megcsúsztak az úton, néhány méterrel arrébb taszított az aszfalton.

Tehát a teherautó gumik szó szerint "megdörzsölték" a bal lábamat. Egyáltalán nem maradt belőle semmi. Minden összetört. Maradt egy harisnya. Pontosan emlékszem minderre.

Amikor anya kiszaladt és meglátta, teljesen összeomlott. Amikor ott látott engem, összegyűrődött egy labdába, és sírni kezdett az úton. Ez számomra valószínűleg a legrosszabb volt. Anyát abban a kétségbeesésben látni.

Jó néhány ember volt rajta kívül, és amikor kihúztak a kocsiból, egész rendesen kommunikáltam velük. Még azt mondtam nekik, hogy hívjanak mentőt.

Egész idő alatt teljesen tudatos voltam. Nem emlékszem, hogy fájdalmat éreztem volna. Csak egyfajta lázat éreztem, és csak néha tapasztaltam ilyen erősebb fájdalmat, de ez mindig csak egy ideig volt. Tudom, hogy mindig abban a pillanatban kiabáltam. De mindig újra elveszett.

Amikor a mentő megérkezett, ő vezetett néhány beteget, akiket sajnos ki kellett dobniuk a mentőből, és azonnal a krompachi kórházba vittek. Ott már vigyáztak rám.

Amikor a műtét után átvettem, már nem volt lábam. De nem emlékszem, hogy sírtam és tragikusan vettem volna. Sírtam, mert kórházban kellett lennem. Hiányzott az anyukám.

Gyerekként kezdtem el pingpongozni. Ahol régen voltunk, a közelben pingpongasztalunk volt. És amikor 1989-ben fizikai mozgássérült gyermekek gazdasági középiskolájába kerültem, csak folytattam. Ezen kívül röplabdáztam, úsztam és rengeteg egyéb tevékenységet kipróbáltam. Köteleztek síeléshez, íjászathoz is, volt még más.

Végül felnőttként az asztalitenisz mellett döntöttem, és teljes mértékben ennek szenteltem magam. Először Kassán, majd Eperjesen edzettem. És gyanítom, hogy 1999-ben történt, amikor először vettem részt Pöstyénben az Európa-bajnokságon. Ő és a csapattársam elvittek minket akkor csak azért, mert otthon voltunk.

Az összes mérkőzést elvesztettem. És így alakult hasonlóan. Abban az időben az edző feladta velünk, és mi sírtunk, szó szerint szétestünk. Még az asztali teniszt is végleg befejezte.

Úgy emlékszem, mint tegnap. A katasztrofális bajnokság után az edző megvett mindannyiunknak egy doboz csokit, megköszönte a válogatottat, és vége. Ma nevetek rajta, de akkor nagyon nehéz volt nekünk.

Én azonban nem adtam fel, és folytattam. Sokat edzettem, játszottam, fejlődtem. 2003-ban megnyertem a Czech Open-et, és ezzel a győzelemmel mások elvárásai is eljöttek. De nem nagyon sikerült. Itt-ott talán bronzérem volt, néha valami a csapatversenyben, aztán olyan alacsonyabb helyek voltak.

2004-ben azonban sikerült kvalifikálnom az athéni paralimpiát. Az utolsó helyekről szerencsével jártam, de eljutottam oda. Nagyon örültem neki, mert paralimpia volt. Első alkalommal. Valami új várt rám, valami nagy.

A tornán sikerült továbbjutnom az alapcsoportból, a nyolc közé is továbbjutottam, de aztán egy nagyon jó svédet veszítettem, akivel összességében rossz volt az egyensúlyom, és az 5. és a 8. hely közé kerültem.

Miután visszatértem Athénból, úgy éreztem, hogy közel állok a legmagasabb fokokhoz, és azt mondtam magamban, hogy meg akarok nyerni egy újabb paralimpiát. A közeljövő azonban még nem volt ideális.

Abban az időben meglátogattam egy sportpszichológust is, aki elmondta, hogy a női sportolóknál a "fej" az első gyermek után beállítható. Akkor felnevettem ezen, el sem tudtam képzelni, hogy a jobb eredmények érdekében most teherbe esek.

Aztán elkezdtem egy kassai pszichológushoz járni, aki velem dolgozott azon a gondolkodásmódon, hogy hogyan lehet megnyugodni, koncentrálni stb. De még ez sem sokat segített nekem.

2008-as Peking előtt engem már az egyik kedvencnek tartottak. Viszonylag jó eredményeket értem el, nyertem néhány tornát, de még mindig nem voltam a csúcson.

Amikor azonban Pekingbe jöttem, megtudtam, hogy terhes vagyok. Eredetileg a paralimpia után terveztük, de valahogy egy hónappal korábban. Eljött az első hányinger, és ez katasztrófa volt számomra. Nem tudtam mit csinálni.

Nem kaptam tehát nemesfémet, ismét a 6. helyen végeztem, de valójában a legszebb érmet hoztam haza, ami aztán egész életemet megváltoztatta.

Lilianka 2009 áprilisában született, és már szeptemberben utaztunk a lengyelországi tornára. Mindent elvesztettem, még olyan meccseket is, amelyeket korábban soha nem veszítettem volna el. Sírva ígértem ott, hogy végleg végzek az asztaliteniszpel. (nevetés)

Ugyanezen év november végén azonban részt vettünk Argentínában és Brazíliában megrendezett tornákon. Ezek voltaképpen az utolsó lehetőségek voltak arra, hogy jelöljek a dél-koreai világbajnokságra. Mindkét tornán egyetlen meccset sem veszítettem el. Megnyertem az argentin és brazíliai tornát, sok pontot szereztem és biztonságosan a zsebemben helyet kaptam a vb-n.

Azóta gyakorlatilag mindent megnyertem. Bárhová mentem, csak az első vagy a második helyet szereztem meg. A furcsa az volt, hogy nem is gondoltam rá. A mérkőzések előtt egyáltalán nem voltam ideges.

Minden versenyen utaztunk Liliankával. Tehát az elsődleges gondom mindig is a csecsemő gondozása volt. Hirtelen egyáltalán nem döntöttem el, hogy ki ellen játszom, hol játszom, milyen esélyem van. Odaértem, játszottam egy tornát, elvettem a gyerekemet és mentem tovább.