Egy kis elmélkedés a társadalom jelenlegi helyzetéről. (Fotó: pxfuel)
Gondoltunk már arra, hogy hogyan élünk? Nagyszüleinkkel ellentétben a békét természetesnek vesszük. Biztonságban érezzük magunkat. Mindenünk megvan, mindannyian foglalkoztatunk, és pénzt keresünk, amelyet a mindennapi életbe, de felesleges dolgokba is fektetünk. Mert nekünk csak vannak.
Drága kávézókban ülünk, és olyan különlegességeket élvezünk, amelyekről pár évvel ezelőtt soha nem is álmodtunk. Drágább autókkal közlekedünk, mint amire valójában szükségünk lenne, hosszú sorokban állunk a túlárazott iPhone-okon, repülünk a Seychelle-szigeteki Baliba, a Dominikai Köztársaságba és nem keresztény pénzért iszunk koktélokat.
Veszek egy rózsaszín vagy piros ruhát? Zöld vagy bordó pulóver? Hol vannak a márkájú minőségi nadrágjaik? Reggeli itt, ebéd egy luxus étteremben, majd néhány fotó az Instagramon, esti ülés drága borral. Kéthetente új cipő. Szeretne egy Gucci vagy Louis Vuitton kézitáskát? - Istenem, ha nem tudom!
Kis, közepes, nagyvállalkozók, egyéni vállalkozók, vezetők, marketingesek, értékesítési igazgatók, befektetők, fejlesztők, pénzügyi szakértők, bankárok, brókerek. Napi pénzgyűjtés, reggeltől estig tartó munka, előkelő társaság, partik. Sznob modor. Jólét, bőség. Több, mint amire valójában szükségünk van.
És boldogság? Elégedettség? Akinek sok van, az még többet akar. Nem lesz elégedett. Új és új célok, magasabb színvonal, nehezebben elérhető célok. Egyre dühösebb erőfeszítés az előrelépésért, a továbbjutásért, növekvő életsebesség, növekvő stressz, szívroham a negyvenes években.
Globális világjárvány. A személyi szabadságok korlátozása. Lassan növekvő félelem a saját életétől. Védőruházat, szorongással való mozgás, karantén. Kitört a luxusbuborék. Maradj otthon, kezdetben talán unalmas. Egy idő után társasjátékok leporolása, a kommunikáció felélesztése, a családi kötelék megerősítése, a szájzugok nyújtása a mosoly kiteljesedése érdekében. Ez így van?
Újra felismerve, hogy az életnek van egy másik oldala. Nem csak a vállalati-üzleti-pénzügyi, munkahelyi vagy szociális, hanem a család is. Azt, amelyet mélyen beültettünk a génjeinkbe, és azt, amely valójában emberré tesz bennünket. Tehát ha megértjük egymást.
Gondoltunk már arra, hogy valójában hogyan élünk? Hogy sokkal több van, mint amire valójában szükségünk van, de amúgy sem leszünk soha elégedettek? Hogy békében, békében, biztonságban élünk, tele vagyunk, de nem érzékeljük az igazi boldogságot? Illetve úgy érezzük, hogy mégis hiányzik belőle valami? Ha nem, akkor most van egy jó lehetőségünk és rengeteg időnk.
Hasznos legyen ez a pofon nekünk, majd amikor újra szabadon kimegyünk az utcára, minden lépését, minden leheletét, minden napsugarat vagy egy csepp esőt élvezhetünk. Minden perc, amelyet szeretteivel töltöttek. És mindez pánikszerű félelem nélkül, vajon valaki a hátunk mögött szárazon köhög-e.
Nem tudom megingatni azt az érzést, hogy szükségünk van rá. Szükségszerűen. Mert elfelejtettük élvezni a "kis dolgokat".