A Francia Alpok északi ívének legalacsonyabb hágója összeköti Bourg-St-Maurice városát az Aosta-völgyzel. Egyetlen Bernardine sem futott ide látogatásom idején, de akkor is megérte. Két hét után a vándor kerékpár végül elhagyta Franciaországot, és Olaszországba ment.
Huszonöt kilométernyire Mont Blanc távolságától augusztus utolsó hétfő reggelén tökéletesen kipihenten ébredtem, miután tegnap legyőztem az alpesi hágó legmagasabb, 2770 méter magas Col de l'Iseran útját.
Pároltan feküdtem hálózsákban egy kempingben Séez faluban az Isère folyó partján, figyeltem a felhős eget felettem és örültem, hogy a reggel végül nem volt olyan hideg, mint előző nap volt. A kerékpáros túra ezen a tizenhetedik napján már a hatodik kétezredik várt rám.
Harminc közúti kilométer, viszonylag egyenletes ezer négyszáz méteres emelkedéssel, viszonylag kényelmes, öt százalékos emelkedést jelentett, ami megérdemelt kikapcsolódás volt a tegnapi Iserane-i tíz százalék után.
Tegnap érkeztem a táborba este kilenc után, amikor még senki nem volt a recepción. Reggel kilenc előtt indultam el, amikor senki nem volt a recepción. Hülye bűntudattal vettem még valamit a faluban, és felfelé kellett mennem. Ha valaha az éjszakát tölti abban a táborban, fizet nekik egy további emberért és egy éjszakáért, akkor nálam van. De csak egyet kérek!
A sors nagyon gyorsan bosszút állt rajtam. Amint a Séez fölötti szerpentinekhez és a távolabbi Bourg-St-Maurice-hez értem, az első kútban egy ónpohárban vettem egy kis vizet. Megkóstoltam, és amikor nekem ez jónak tűnt, üvegbe is vettem. Csak az első megfelelő ital után tudtam meg az üvegből, hogy a víz valahogy megkeseredett. Szóval kb. Fél órán át szárazon kellett taposnom, amíg egy nagyon segítőkész srác egy vendégházban le nem öblítette az üveget és tiszta vizet öntött.
Az első több mint húsz kilométeren körülbelül húsz ilyen fordulat várt rám. A korábbi passzok képeihez képest ezek valóban szinte enyheek.
Az a benyomásom, hogy ebben a motorkerékpár felvételben ülnek a zágrábi Alen és Xenia, akikkel tegnap találkoztam az Iseran hágón. Először nem ismertem fel őket overallban, sok motoros volt ott, de nem okozott gondot, hogy megismerjék a tágabb környék egyetlen kerékpárosát.
Felhős volt, de az Isère-völgyre gyönyörű kilátás nyílt. Abban az időben két idősebb országúti kerékpáros utolért. Beszélgetni kezdtünk, és hozzá kellett adnom egy kis farkast a tempóhoz. Ezen kívül mi is jól éreztük magunkat, így nem csoda, hogy negyed óra múlva elfogyott a lélegzetem, és búcsúznom kellett tőlük. De nem sokáig.
Ezer méteres magasságban eljutottam a La Rosière téli üdülőhelyre. Mint sok más üdülőhely, ez is többé-kevésbé üres volt. Bemutattam egy idős hölgyet, és franciául kérdeztem tőle, hogy nem nagyon unatkozik-e itt turisták nélkül. De amikor a nagyon megtört németből kiesett, hogy csak magyarul beszél, számomra egyértelmű volt, hogy a helyiek biztosan nem fogják unatkozni vele, amíg meg nem értik, mit akar a nagynénjük.
Tényleg, említettem, hogy elhaladok a kis Szent Bernárd mellett? Pontosan onnan származnak ezek a kedves kutyák. Valójában ezen a szoboron kívül nem láttam semmit.
Tilos síelni az úton. Nem lenne nagyon jó most nyáron.
Elég szerpentin volt, körülbelül hét kilométerrel a hágó előtt értem az utolsó egyenesbe. A völgy fölött az utak lihegtek és nyikorogtak. Jó ízlést adtam nekik, megdicsértem a kilátást, amikor hirtelen.
. Erősen fékeznem kellett. A kövek félúton szétszóródtak, az egészet csorgatták, és az útiak ott ültek, bagettekkel tömve?
-- Hé, itt esett?
-- Hát akkor. Ide általában törmelék hull az útra?
-- Hehe, nem, szándékosan tettük.
Rendben, valószínűleg tényleg csak megtisztították a lejtőt a laza kövektől.
Az utolsó kanyar mögött csak egy nyugodt út várt rám, lejtőn vágva a Reclus-patak kis völgye fölött. Volt egy autó, és egy jól ismert srácpár beletette a kerékpárját, és meleg és száraz ruhára váltott. Két nő segített nekik.
Amikor észrevettek, az egyik azt kiáltotta, hogy ááá, itt a biciklis. Nyilvánvalóan nem akartak már magasabbra kerülni. Ennek ellenére ebben a völgyben hideg ellenszél fújt. Másodszor búcsúztunk, és elkezdtem befejezni. Bár nem sok lemaradásom volt aznap, nem volt olyan kellemes mászás ebben az időben.
Ó, egy póni. És a háta mögött úgy néz ki, mint egy háromezer éves Roignas. A cikk írásakor szinte a teljes útvonal a fejemben van, de hiába nézek egy részletes térképet, és lelőve becsülöm, melyik dombot láthatom a háttérben. Amikor ott állsz, és látod, hogy körülötted van, teljesen másképp néz ki, mint papíron vagy képen.
Az utolsó szakasz és a jobb szélső jobb oldalon láthatja Szent Bernát kórházát, és szobrától balra rövid távolságra. Itt az út kissé megcsavarodott és kialakította az utolsó szerpentint.
Néhány tíz méterre az úttól egy fából készült asztal volt, két paddal. Négyesünk mellette ült, valamit a szélben tolt. Intettek nekem, és egy ideig autóban megelőztek, valószínűleg ott nem élvezték.
Kilátás a szerpentinről a Reclus-völgybe. Most jöttem balra. Az út üres volt, autó és kerékpáros nem volt. Ki szeretne itt lenni ezen a télen?.
A célvonal majdnem két kilométer hosszú volt. Déli végét Mentoni Szent Bernard, a hegymászók védőszentje őrizte, aki ezer év alatt kiépítette a zarándokok védelmének és segítségének hálózatát.
Az elmúlt évszázadok hospice-jában menedéket és ételt találtak nemcsak az utazók, hanem a környező falvak lakói is, akik segítették ezeket az utazókat zarándoklatukon. A helyieknek nem kellett bevonulniuk a katonaságba ehhez az "útmutatóhoz".
A második világháború alatt a hospice részben megsérült, és soha nem nyitotta meg újra.
A hospice és a faház között található a Chanousia, egy alpesi kert. A XIX. Század végén Pierre Chanoux szerzetes alapította, és fokozatosan a tudósok négyezer alpesi növényfajt ástak ki belőle. A kert azonban a súlyos harcok áldozatává is vált, így csak 1978-ban tértek vissza hozzá és építették fel francia területen.
Természetesen száz évvel ezelőtt még mindig nem tudta elérni a sokféleséget, én is fáztam, ezért nem sokáig maradtam vele.
Néha elhaladt egy autó, de a háznál nem volt senki, aki a magasságtáblánál készítette volna a képemet. Így a szélben a falnak támasztottam a biciklimet, elővettem néhány melegebb dolgot a táskámból, és bemásztam a házba.
Már egy híres négy ült az asztalnál. Amint észrevettek, az egyik néni rendelt nekem egy nagy csésze hagymalevest sajttal, én pedig száraz ruhára váltottam. Állítólag a hágó alatt az olasz falu, La Thuile felé tartanak, ahova én valójában jártam.
Közben tényleg felhős lett, és megélénkült a szél. Gyorsan lefényképeztek az asztal előtt, és már beszálltak az autóba. Még mindig felöltöztem, felhúztam hosszú nadrágomat, sálba tekertem a fejem és mentem a határ felé.
Most már tudom, ki volt a leghálásabb Schengenért. Nem voltak határrendőrök Strasbourg közelében, sem a Münchentől Salzburgig tartó autópályán, sem a Haaksbergentől Alstätteig tartó körzeti úton. A tengerszint felett 2188 méterrel a határszolgálat kissé másképp néz ki. Ma Olaszországban csak egy szélfútta és esős deszka fogadott.
Közvetlenül a vonal mögött észrevettem egy régészeti lelőhelyet. Letértem az útból és megálltam a füvön, rövid távolságra tőlük. Egy elfoglalt lány észrevett, elvitt egy rövid szünetre és rám ugrott. Bár értett franciául, de nem sokat beszélt belőle, ezért megkértem, hogy próbálja ki olaszul. Meglepődtem, mennyire értek a régészeti olasz nyelvhez, sőt eszembe jutott, hogy ott találtak néhány római alapot, és augusztus eleje óta itt fagytak.
Néhány száz méter után körbejártam a lakóautót, amelyben megláttam pár fiatalt feküdni. Tehát azoknak a régészeknek valószínűleg nem volt túl kényelmes. Én azonban már Olaszországban jártam. A térkép szerint valahol balra kellene látnom a Mont Blancot, de az időjárás még ezúttal sem engedte meg.
Az ereszkedés gyönyörű útvonalon kezdődött, de egy idő után esni kezdett. Inkább szitálás volt, de a szerpentineken lefelé haladva mégis inkább figyeltem az utat, és nem néztem túl közelről.
Az alábbi utak jobban károsodtak, de a táblák egyértelműek voltak, és ösztönözték az olasz nyelv tanulását. A Torrantét mindig az ívelt jelölések alá írták, és néhányat meg is számoztak, hogy a sofőrök láthassák, meddig forog még a fejük.
La Thuile faluban ismerősöm négyszer hívott a járdáról sokszor. Itt azonban határozottan elbúcsúztunk.
A sarkon túl azonban találkoztam egy idős francia ajkú párral, akik az elmúlt két hét alatt ötven hágót léptek át kétezer méter felett. Hitetlenkedve csóváltam meg a fejem, hogy nincsenek ilyen sokan itt, de megterhelt katonai hegyikerékpárokra koncentráltak a régi katonai burkolatlan, de karbantartott utakon.
A mai hatezer hágó azonban nekem elég volt, és tovább ereszkedtem a völgybe. Kicsit több mint húsz kilométer után eljutottam a főútra, amely Courmayeur-n keresztül balra vezetett a Mont Blanc-csúcs alatti közúti alagútba, míg a völgyben egészen Aosta városáig.
A Mont Blanc-ot nem lehetett látni a felhők mögött, és nem tudtam volna biciklizni az alagúton, néhány kilométer után a térkép utánam keletre ért véget. Tehát ebben a patthelyzetben a második lehetőség mellett döntöttem. Hagymaként töltve esőben közelítettem Aosta városához.