Nyikolaj Rimszkij-Korszakov: Szadko
Dramaturgia: Bendik Márton
Jelenet: Anette Murschetz
Jelmezek: Lenka Polášková
Rendező: Constance Hoffman
Zenei produkció: Rastislav Štúr
Karmester: Pavel Procházka
Videó dizájn: Darrel Maloney
Világítástervezés: Charles Balfour
Sadko: Michal Lehotský/Zurab Zurabishvili
Ľubava: Monika Fabianová/Terézia Kružliaková
Nem házas: Denisa Hamarová/Denisa Šlepkovská
Varjažský vendég: Jozef Benci/Jiří Sulženko
Indiai vendég: Tomáš Juhás/Ľudovít Ludha
Velencei vendég/kinyilatkoztatás: Daniel Čapkovič/Aleš Jenis
Morský cár: Jozef Benci/Peter Mikuláš
Volchovna, tengeri királynő: Adriana Kohútková/Ľubica Vargicová
Duda: Martin Malachovsky/Juraj Peter
Sopeľ: Ján Babjak/Martin Gyimesi
1. idősebb: Jozef Kundlák/Ivan Ožvát
2. idősebb: Dmytro Dubrovskyy/František Ďuriač
Bemutató 2018. január 26-án és 28-án, SND Opera, Pozsony (Az 1. premier alapján 2018. január 26-án írt ismertető)
Szlovákiában nem ritka, hogy annak idején az angol nemzeti opera művészeti vezetője, Daniel Kramer formátumú rendező egyébként amerikai rendező, európai háttérrel és művészi életrajzzal. Köszönjük a Szlovák Nemzeti Színház koprodukcióját Antwerpenben és Gentben, a Flamand Operával azért, hogy a Rimszkij-Korszakov Szadko operagyógynövény esetében. A flamand opera számos regionális színtéren kiemelkedő hírnévvel rendelkezik, presztízsét és művészi minőségét tekintve jó partnere az SND-nek (hadd gondolják mások a gazdasági oldalt). Ennek köszönhetően a produkció egy ideig elérhető volt az Opera Platformban, ahol a szlovák közönség nem sokkal a szlovák premier előtt megismerkedhetett vele.
Az a gusliar legendája, aki gondoskodni fog az őshonos Novgorodról az Ilmen-tó és a Ladoga vízkapcsolatáról, és ezáltal a tengerhez való hozzáférésről, az operában összetett, többrétegű példázat a bölcsességről, amelyhez a a főszereplő főhőse vezet. Az ősi anyag, amely változatos formában jelenik meg a különböző civilizációk mitológiáiban (legyen szó Orpheus motívumáról vagy az Arethusa nimfa folyóvá alakításának motívumáról, vagy általánosabban a folyók isteni gyermekként való születéséről Hesiodosz teológiájában), a kijevi orosz államalkotó elbeszélésévé válik, a "pogány" Tengeri Birodalom keresztény pusztításával gazdagodva). Rimszkij-Korszakov előadásában ezeket a pillanatokat gazdagítja a kortárs szimbolika és a szecessziós gazdag, színes hangzással és gazdag hangszereléssel kiemelt zenei beszéd (különösen a "víz" festményeknél), amelyek tudat alatt társulnak hasonló tematikusan hangolt
Gustav Moreau (Orpheus) vagy Iľja Repin (Sadko a víz alatti királyságban) festményei.
A Sadko, amelyet a zeneszerző negyedszázada gyakorolt, a népzene impulzusainak, az orosz hagyománynak és a Hatalmas Kezek reformkísérleteinek a kortárs nyugati zenével való szintézisének érett elsajátításának gyümölcse (nem véletlenül hallani a zenei impresszionizmus élcsapatát). A zenés színháztörténetből tudjuk, hogy ez a fajta kompozíció csodálatos lakoma a füleknek, de programszerűen drámai is. A konfliktusok, ha előfordulnak, elsimulnak és lírai jellegűek, ami azonban rontja az ütköző antipodikus attitűdök színházi vonzerejét. Gondolom, ez részben megmagyarázhatja a zeneszerző művének csekély népszerűségét Oroszországon kívül, annál is inkább, mivel megsokszorozza azt az orosz kultúra erős rögzítése. Mindennek ellenére Rimszkij-Korszakovnak, a sokféle, hozzánk közel álló szláv legendával, a repertoár természetes részének kell lennie, ahol még mindig csak ritkán jelenik meg (legutóbb az SND Arany Kakasát 2002-ben, magát Sadkót csak másodszor, Wasserbauer produkciója után. 1960-ban).
Rastislav Štúr zenei színpadát kívülről nem erős szerzői rendezési koncepcióként hirdették. Noha a zenekar elkerülte a durva hibákat, és a karmester bizonyította a zenekar érzelmes vezetésének képességét (ideértve az énekesek terének tiszteletben tartását is), a zenekarral való további munkára jelentős hely maradt (a legjobb ebben az irányban a IV. Ábra volt). Hogy ennek a kottának mennyire virágosnak kell hangzania, Gergiev referenciafelvétele alapján meg lehet ítélni, és bár igazságtalan a pozsonyi zenekar teljesítményét ilyen mértékig mérni, nem említhető. A pozsonyi kórus és főleg Michal Lehotský nagyon jónak bizonyult a címszerepben. Egy nagyon kitett részben, mind vokálisan, mind fizikailag, amikor gyakorlatilag nem hagyja el a színpadot, helyesen osztotta el erőit, tenorja határozottan hangzott, és egy igényes rendezői feladat megteremtésére is törekedett. Monika Fabianová (Ľubava) és Denisa Šlepkovská (Nežata) volt megbízható partnere kisebb szerepekben. Jól elfoglalták Ľubica Vargicovát (Volchovna), akinek a partitúra vokális jellege kifejezetten megfelelt, és akinek állításai, beleértve a magas hangokat is, jól találkoztak.
[1] Talán a tejből és mézből áradó táj képét, talán csak a habos sör utánzatát nehéz megítélni.
[2] Az 1990-es évek esztétikája a produkció több helyén is felidéződik, ami talán a kelet-európai ország képének is értelmezhető a piacgazdaságra való áttérésben. Egy olyan átmenetben, amely nem feltétlenül hozott magával több boldogságot, Kramer produkciójának nihilistikus következtetéseiből ítélve.