Tavaly tanévben történt. Záró jegyek, vizsgák, dolgozatok közeledtek ... Kértem az egyik professzorunkat korrepetálásra. Visszatekintve a mai dolgokra, talán nem volt rá szükségem annyira. Nem bíztam magamban, nem tartottam magam elég jónak. És talán egy olyan emberrel akartam beszélni, akiről azt hittem, hogy emberileg messze előttem áll. De hogy sok szempontból egy hullámhosszon vagyunk.

považia

Azt hittem, ez egy elmélyült beszélgetés lesz a történelem során, amely során sokat tanulok és megértek. A professzor állampolgári tevékenységet folytat, és gyakran beszél a múlt különböző tanulságairól. Olyan bölcsen és megnyerően tud beszélni a történelem és a jelen kapcsolatáról, hogy az teljesen elárasztott. Szerencsétlenségemre. Példaképnek tekintettem magam és mások számára, és csak később végeztem fájdalmas kijózanítást.

Kabinetének közös ajtaja van, az egyik oldalon az osztály, a másikon pedig egy másik kabinet. Általában ott van a forgalom, de most már késő. Fokozatosan mindenki elment, és az iskola kiürült. Hirtelen valami belépett a profiba, és az egész megváltozott. Ideges volt, mintha valamire készülne. Hallottam, ahogy hangosan lélegzik. Dacosan nézett rám, és levetkőzött a szemével. Kicsinyítő szavakkal szólított meg, nemcsak a nevemért, hanem más undorító szavakkal is. És a szokásosnál jóval vékonyabb hangon olyasmit mondott, amire inkább nem is emlékeztem volna ... Ennek csúcspontja az volt, hogy a keze a szoknyám alá csúszott és megérintette a lábam.

Gyorsan felálltam a székről, és lázasan összepakoltam a dolgaimat. A földre pillantva mondtam neki, hogy beteg vagyok, és el kell mennem. Amikor félénken felnéztem, az arcába néztem. Olyan vörös volt, mint egy rák, és szakállából és szakállából csöpögött a verejték. Amikor elment, azt mondta nekem, hogy ne mondjak senkinek semmit a saját érdekemben.

Sokk és szörnyű csapás volt számomra. Nem csak arról van szó, hogy távol tartom a fiúkat a testemtől, és inkább olvasással és természetben sétálok az idővel. Az élmény sokkal rosszabb volt. A profi idealizált képe hiába darabokra tört. Csak egy nyáladzó földi lény maradt meg belőle, akinek egy lény ellenállását érzem. És vele úgy tűnt, hogy az egész belső világom szétesik, mint egy karátos ház. Ezekről az érzésekről itt írok a Karátok háza című vers blogján.

Nem sétáltam haza az iskolából, hanem elszaladtam. Nem siettem, inkább futottam az emlék előtt, amelyben az idealizált lény percről percre valami visszataszítóvá vált. Ma megértem, hogy illúzióban éltem, és hogy a professzor képe csak a naivitásom, vágyam és fantáziám terméke volt. Akkor még nem rázta meg a fejem, csak annyit tudtam, hogy a kép valami undorítóvá vált. Mély sebet éreztem a szívemben. Beszélnem kellett. Amikor hazaszaladtam, anyám ott várt. Tudtam, hogy aggódni fog miattam. Nem akartam továbbadni neki, de ki kellett válnia belőlem. Ez a Kiábrándulás című vers, amely szintén ezen a blogon található. Anyám természetesen nagy támogatást nyújtott számomra. Nagyon hálás vagyok neki ezért.

Nem beszéltem erről senkinek az órán. Majdnem másfél év telt el azóta. Még mindig ugyanabban az iskolában vagyok, alig kommunikálok a professzorral. Mikor, tehát nagyon szűkszavúan beszél a jegyekről és hasonlókról. Nem bánom. Annak ellenére, hogy a seb még él bennem, a dolgokat nem lehet visszavonni. Jobb, ha hideg van közöttünk. Néha már rosszul vagyok attól, hogy erkölcsi példaképnek tűnik az osztály és az ideális férfi előtt.