A színházi musical adaptációja a műfajok gulyásában és az "erdőben való vándorlásban" végződik.

Nem sikerült menteni a módosításokat. Próbálja újra bejelentkezni, és próbálkozzon újra.

Ha a problémák továbbra is fennállnak, kérjük, forduljon az adminisztrátorhoz.

Hiba történt

Ha a problémák továbbra is fennállnak, kérjük, forduljon az adminisztrátorhoz.

Rob Marshall rendezőt leginkább a közönség ismeri, főleg a kiváló Chicago (2002) musical miatt, amelyet főleg grandiózus díszlet, jazz slágerek és innovatív zenei előadások jellemeztek. A film természetesen hat Oscar-díjat is nyert, annak ellenére, hogy egyes filmrajongók még mindig hevesen intenek, mint nagyon meg nem érdemelteket. Sajnos az Erdőtörténetek már nem kerülhetik el ezt a sikert. Éppen ellenkezőleg, összehasonlíthatjuk (nem) minőségüket a későbbi, de hasonlóan sajnálatos Marshall Nine (2009) musicalvel.

oscar

A Történetek az erdőből című feldolgozás az 1986-os Stephen Sondheim amerikai musical adaptációja. Egy pék (James Corden) és felesége (Emily Blunt) hiába próbálkozik egy gyerekkel. Amikor megtudják a boszorkánytól (Meryl Streep), hogy a múltban átkot tett a családjukra, amelyet csak azzal a feltétellel szüntet meg, hogy párja megszerezze a négy szükséges tárgyat, úgy döntenek, hogy megfelelnek. Eljutnak a klasszikus mesék, például Hamupipőke, Piroska vagy Jack és a bab egyes történeteinek középpontjába, amelyek egyszerre játszódnak le egy erdőben.

A film kezdetétől fogva a néző bizonyos hasonlóságot észlel a három testvér (2014) cseh mesével. Szerencsére az Erdei történetek esetében a pék és az asszony az egyes történeteket elmozdító tényezőkké válnak, ami a testvérek karaktereiről nem mondható el sokat. A film első 16 perce kellemes kiállítás, amely megismertet minket az erdő melletti kis falu összes ismert mesefigurájával és álmaikkal. A prológ zeneileg mosolygós és zeneileg vonzó cselekedet, amely előadásával zeneileg és lírai szempontból erősen hasonlít a Sweeney Todd (szintén Stephen Sondheim zenéje) musicalre, és sikerül vonzania. Sajnos, amint az erdőbe érünk, minden lassan kezd szétesni.

Johnny Depp néhány éve egyáltalán nem volt szerencsés. Sajnos úgy tűnik, hogy ha pénz folyik ki belőle, és színjátékát egy sminkréteg mögé rejtheti, mindig mosolyogva bólint a fejével. Személy szerint egy kis időre volt szükségem, hogy rájöjjek, hogy ez egyáltalán egy farkas, amire végül csak azért jöttem rá, mert ő beszélt a Vörösfarkúval. Talán a jelmezekben is kereshetünk bűntudatot, mert a farkas inkább hasonlít az erdőben zavarodottan vándorló pszichotikus Jack White alteregójára. És csak azért, mert színpadi üvöltés a Holdon nem fog meggyőzni minket az ellenkezőjéről. Ami a többi karaktert illeti, Anna Kendrick Hamupipőként színészként és énekesként is nagyszerű. A várakozásoknak megfelelően azonban leginkább Meryl Streep tűnik ki, de Emily Blunt minden bizonnyal figyelmet érdemel a gyermek után vágyódó boldogtalan nő szerepében.

A film legrosszabb szempontja, mintha a filmkészítők képtelenek lennének egyértelműen meghatározni a műfaj és az életkategória határait. Ami monoton, minden sláger nélküli musicalként kezdődik, hamarosan ritka humorú mese lesz, nem pedig felnőtteknek, hanem felnőtteknek. De a film folyamatosan úgy tesz, mintha családi mulatság lenne. Az ok valószínűleg abban kereshető, hogy Disney és Rob Marshall a felnőtt közönség színházi tábláin oly jól működő klasszikus meseparódiát igyekezett egy hozzáférhetőbb, szintén gyerekeknek szánt műsorrá alakítani. Épp ellenkezőleg, a Sweeney Todd (2007) mögött álló Dreamworks és Tim Burton egyértelműen meghatározta a szabályokat, és az eredmény sokkal jobb. Még a díszlet és a zenei számok is kötődnek a színházi előadás modelljéhez, és nem használják ki azt a lehetőséget, amelyet ez a közeg kínál, amint azt például Chicagóban vagy Sweeney Toddban láthattuk.

A forgatókönyv, amelyet James Lapine (az eredeti librettó szerzője) és Stephen Sondheim írt, kiegyensúlyozatlan történetmesélési dinamikában szenved, mivel bebizonyítja, hogy ami a színházban működik, nem biztos, hogy a kamera előtt működik. Különösen a végén jönnek a pillanatok és a váratlan fordulatok, amelyek úgy hangzanak, mintha alkotóik megpróbálnák belekényszeríteni őket a történetbe, de a filmlogika és az integritás rovására. Nem csoda hát, hogy a közönség nem kerüli el a zavaros kérdéseket, és még inkább elveszik a kiegyensúlyozatlan dráma útvesztőjében. Végül minden ellentmondás ellenére ő is megpróbál belenyomódni a történetbe.

Az erdei történetek valószínűleg a klasszikus mesék paródiájának számítottak, de sajnos valahol félúton maradnak. Rapunzel feszes haja, mindkét herceg eltúlzott fellépése, vagy a klasszikus „boldogan élnek” mesék tipikus törvényeinek kételkedése működhet, ha a filmesek csak ebbe az irányba koncentrálnak. Sajnos úgy tűnik, hogy az alkotók a lehető legszélesebb közönségnek próbáltak köszönetet mondani, de végül pont az ellenkezőjét sikerült elérni. 4/10