Későn érkeztem, mint általában. Dadogó Max már ott volt. Detlef, természetesen nem. Mint minden színész, ő is rettenetesen megbízhatatlan volt. Eszembe jutott, hogy valószínűleg olyan ügyfelet fog készíteni, aki jól fizet, de ez tovább tart vele. Dadogva Max és majdnem fél órát vártunk. Detlef nem jött. Rettenetesen féltem. De a dadogás Max még ijesztőbb volt, mint én. Folyamatosan próbálta elmagyarázni nekem, hogy legalább tíz éve semmi köze nem volt egy lányhoz. Egyetlen szót sem tudott befejezni.
Nem állhattam már csak ott. Minél előbb szerettem volna túltenni rajta. Ezenkívül elfogyott a fetem, és még mindig aggódtam, hogy tartózkodhatok-e, mielőtt megtehetném a Dadogó Maxszel. Minél jobban félt, annál magabiztosabb voltam. Rájöttem, hogy ezekben a helyzetekben fölényben vagyok. Végül elég hűvösen mondtam neki: "Csak meg kell elégedned velem. De maradunk abban, amiben Detlef megállapodott. Százötven márka. "
Sikerült dadognia "takjo" -nak, majd elindultunk. Képtelen volt megvédeni magát. Letettem tőle, és szó szerint el kellett rángatnom.
Detlefből tudtam szomorú történetét. Harmincas éveiben segédmunkás volt, Hamburgból jött. Anyja prostituált volt. Gyermekként súlyosan megverték. Az anyjától és az embereitől, valamint azokban az otthonokban, ahol folyamatosan nyomta. Soha nem tanult meg rendesen beszélni mindaztól a veréstől és az örök félelemtől, és most sebekre volt szüksége, hogy szexuálisan kielégítse magát.
Együtt mentünk a lakásába. Először a pénzről beszéltem, annak ellenére, hogy törzsvásárló volt, nem kellett ilyen óvatosnak lennem. Százötven márkát adott nekem, és kissé büszke voltam, hogy ilyen pénzt vettem el tőle.
Levettem az ingem, ő pedig korbácsot adott. Pont olyan volt, mint a moziban. Mintha valaki egészen más lennék. Eleinte nem tudtam rendesen eltalálni. De nyöszörgött, hogy fájni kell. Elkezdtem többet verni. Azt kiáltotta, hogy "anya", és nem tudom, mi más. Nem hallgattam rá. És próbáltam nem nagyon nézni rá. De mégis láttam, hogy a hátsó csíkok felbukkannak, és néhol a bőre megreped. Undorító volt, és majdnem egy órát vett igénybe.
Amikor végre elkészült, felhúztam a pólómat és elszaladtam. Kirepültem az ajtón, lefutottam a lépcsőn, és alig értem el. A gyomrom határozottan kapitulált a ház előtt. Csak hánytam, mintha minden eltűnt volna. Nem sírtam, egyáltalán nem bántam meg. Világosan tisztában voltam azzal, milyen messzire estem, amikor valami hasonlót elértem. Elmentem az állomásra. Detlef ott állt. Nem sokat mondtam neki. Százötven márkát mutattam neki. Száz dolláros bankjegyet húzott elő a zsebéből, amelyet éppen keresett. Kéz a kézben jártunk a piacon és vettünk sok fetát. A legtisztább horog a kereskedőnktől. Abszolút szenzációs nap volt.
Azóta többnyire magamnak kerestem a fet. Nagy sikert arattam a srácokkal az állomáson, és választhattam, kivel megyek, meg tudtam szabni a feltételeket. Alapvetően nem a kanakamával, vagyis a gasztrarbeiterámával mentem. Ezek voltak az állomás összes lányának utoljára. A kanákok szerintük a legrosszabb disznók, nincs pénzük, általában csak húsz-harminc márkát adnak, és mindennel akarják.
Kizárt, hogy pasikkal köcsögjek. Ez volt az utolsó meghitt dolog, amit csak Detlefnek adtam. Kézzel tettem, majd franciául is. Nem ez volt a legrosszabb, amit egy sráccal tettem, és ő sem ért hozzám. És amikor valaki megpróbálta, azonnal kirepültem.
Megpróbáltam megegyezni a feltételekben közvetlenül az állomáson. Nem beszéltem olyanokkal, akik nem tűntek nekem első pillantásra. De az utolsó büszkeségem sok időbe került. Gyakran szinte egész délutánig tartott, amíg találtam egy ügyfelet, akinek jól volt. Ritkán volt annyi pénzünk, mint akkor, amikor először voltam a Dadogó Maxszel.
A dadogás Max mostantól közös törzsvásárlónk volt, az enyém és a Detlef. Mindketten hozzá mentünk, vagy csak egyikünkhöz. A dadogás Max nagyon jó volt. Mindkettőnket egyformán kedvelte. Természetesen továbbra sem tudott százötven márkát fizetni nekünk a segédmunkás fizetéséből, de mindig negyvenet rakott össze, csak egy szúrásért. Egyszer még egy malacka bankot is betört, és pontosan negyven márkát ültetett érmékbe. Amikor siettem, csak rohantam hozzá és húsz márka letétet vehettem fel azzal a feltétellel, hogy holnap újra eljövök, és még húszért megteszem érte. Ha lett volna, beleegyezett.
A dadogó Max mindig is nagyon várt minket. Nekem a kedvenc baracklémet szokta elkészíteni. Húspuding várta Detlef-et a hűtőben. A dadogás Max maga főzte meg. Ezenkívül mindig nagy választékot kínált nekem joghurtokból és csokoládékból, mert tudta, hogy munka után mindig szerettem ilyesmit szerezni. Teljes rutinnal ostoroztam, és utána mindig ettem valamit, ittam és beszélgettem Dadogó Maxszel.
Max egyre soványabb lett. Valóban minden pénzét odaadta nekünk, és már nem lassan evett magának. Megszokott minket, és annyira elégedett volt velünk, hogy szinte soha nem dadogott. Minden nap több újságot vásárolt, hogy lássa, vannak-e jelentések heroin-áldozatokról. Amikor egyszer a szokásos húsz márkáért jöttem hozzá, borzasztóan dadogott és teljesen fehér volt. Az újság azon a napon közölte, hogy Detlef W. ebben az évben ennyi és annyi heroin-áldozattá vált. Szinte sírt az örömtől, amikor azt mondtam neki, hogy most láttam élve a Detlefemet. Ahogyan ő többször mondta nekem, le kellene tennünk a kezünket a heroinról, különben meghalunk. Jeges nyugalommal mondtam neki, hogy ha megállunk a horoggal, akkor le is állunk hozzá. Így elhallgatott.
Detlef és én meglehetősen furcsa kapcsolatban álltunk Dadogó Maxszel. Utáltunk minden gazfickót. Tehát utáltuk a Dadogó Maxet is. De egyébként nagyon jónak tűnt nekünk. Valószínűleg azért, mert mindig tiszta negyven márkáért jöttünk hozzá gond nélkül. Ráadásul valószínűleg valami együttérzést éreztünk iránta. Csínyember volt, aki még nálunk is rosszabbul járt. Mindenesetre teljesen elhagyta és csak mi voltunk. Miattunk teljesen tönkrement. De nem sokat gondolkodtunk rajta. Még többet tettünk tönkre.