Amikor John Steinbeck 1939-ben kiadta a regényt Düh haragja (Slovart Publishing House 2014), nem is sejtette, hogy megkapja érte a Pulitzer-díjat, hogy olvasók millióit fogja elbűvölni nemcsak itthon, az USA-ban, hanem az egész világon, és hogy sokan felháborítják. . Ezenkívül Otakar Kořínek legújabb nagyszerű szlovák fordítása jelenik meg egy olyan időszakban, amely több párhuzamot mutat a könyvben leírtakkal.

steinbeck

Kétségtelen, hogy Steinbeck munkája erős társadalmi akcentussal rendelkezik. Még gyakran furcsának is néz ki. Nem csoda, hogy a bérleti gazdák elszegényedése annak idején soha nem látott méreteket öltött. Anélkül, hogy lehajtanák a fejüket, ezek a föld nélküli emberek nagy útra indultak a kaliforniai Megígért Föld felé. Legalábbis így írták le őket ugyanazok a toborzó röpcédulák, amelyek munkát kínálnak a narancs ültetvényeken. És a jég, jelen esetben az emberek megmozdultak. Egész családok utazták át Észak-Amerikát, patakként áramlottak a kis mellékfolyókból, mellékvárakból a várba. 66. szám alatt a fővár elmozdult, amely egészen Kaliforniáig vezetett. Álomparadicsom mögött tévedtek. Az idős zarándoklatok egy része kudarcot vallott, mások megszakadtak, és ha a gyermek meghalt, akkor azt rendesen el kellett temetni, mert a jövő egy része meghalt. Ha a lakóhelyüket elhagyni kényszerült emberek találkoztak valakivel, aki visszatért, aki vonakodva árulta el, hogy nem álmainak beteljesedése volt, hanem egy kereszt és talán még nagyobb kereszt, mint amit életük során valaha is tapasztaltak, udvariasan meghallották, de nem voltak hajlandók hinni neki . Nem voltak hajlandóak megteremteni saját hitüket.

Ma afrikai és közel-keleti országokból tömeges kivándorlásnak lehetünk tanúi Európába. Ezeket a menekülteket a jobb jövőbe vetett vak hit is vezérli, amelyet akár saját életük árán is hajlandók elérni. Könyvet olvas Düh haragja segít jobban megérteni helyzetüket és cselekedeteik motívumait. Talán így nyilvánul meg a jó irodalom időtlensége.

Akinek pedig kevés a párhuzama, észreveheti a regény egyik fejezetét. Benne egy szegény teknős, akit teherautók próbálnak szétválasztani, vagy étel alá kívánja venni a hóna alá, mint a történet egyik főszereplőjét, folyamatosan próbál menekülni és megmenteni az életét. Más fejezetekben felhő fúj széllel az ünnepelt kukorica felett (nem csak nálunk a termesztett kukoricát ünnepelték az előző rendszer idején), és szürke por borítja. Elérkezik az aratás aszálya. Valaki elmondja a telepeseknek, hogy a kontúrok mentén kellett volna felszántani, hogy a víz ne az országban maradjon, és nem úgy, ahogy azt mérlegelés után évtizedekig tették. De ki vette volna észre, ha elsősorban pénzt keres, legalább bérleti díjért és túlélésért? Vagy - a föld bérlői gyászolják, hogy el kell hagyniuk a kiszáradt földet, amelyet már nagyapáik műveltek, de valahogy elfelejtik, hogy nagyapáik elűzték az indiánokat, a tágabb régiók eredeti lakóit, és látszólag ők is elhagyták a földet nagyapáik megsebesültek. Ki a kiutasítás és menekülés közepette van, csak igaz?