Amikor megtudtam, hogy a férjemnek szeretője van, apósom mellettem állt. Nem a fiammal. Mondták neki. Kiabáltak. Sírtak. Megoldották. Segítettek nekem. De ő - a felhőkben repülve - teljesen kint volt.
Éppen ilyen az életben. Mindenki érzékeny a gyermekeire, még akkor is, ha többet tesz eleget. Állunk, finomítunk, vitatkozunk. Szülőként aggódunk. Átgondoljuk, hol tévedtünk. Nem sikerült? A gyerekek a család minden tőkéjét behozzák az életükbe. Hányszor mondhatok pontosan egy mondatot, ahogy anyám vagy apám mondta. A csak nevetés jegyében. Úgy viselkedem, mint ők. Gyerekkoromban pedig megőrjített. Különösen ezekben a problémás helyzetekben ragadunk meg a memóriában, és automatikusan dolgozunk.
Mindannyian követünk el hibákat. Valaki nagyobb, valaki kisebb. Az élet megpróbál és tesztel minket. Rajtunk múlik, hogy milyen pozíciót tartsunk fenn. Ez a legfontosabb. Sok esetben más. A szülők valóban nem hibáztathatják gyermekeiket, a gyerekek pedig nem hibáztathatják szüleiket. De a szennyeződés fóliával való fedése sajnos nem tér meg. Mert amikor kiderül. Katasztrófa kész.
Gyermek és szülő. Erős kötelék. A kapott kötelék. Nehéz megtörni. Bár néha le is jön. De még évekig tartó vándorlás után is keresünk. Lebo. A babám az én vérem.
Olvassa el Anyának lenni elképesztő!