szíve

Gyermekkoromtól szenvedek depresszióban, félelemben, szorongásban, pánikban. Az elmúlt időszak kihívást jelentett, mondhatnám, hogy reménytelen.

Amikor eljöttem az Atyaszív szemináriumra, és megláttam a szobám ajtaján található idézetet: "Szeress mindent, amit Isten ad neked", azt hittem, hogy ez egy vicc. Úgy éreztem, hogy tévedésből voltam ott, de két nap után megtudtam, hogy ez nem vicc, hanem az apám hozott ide.

A szeminárium alatt kertet kellett elképzelnünk. Az egyetlen dolog, amit elképzelni tudtam, egy fa egy réten, ahol egyszer gyermekként voltam igazi. Jézus jött erre az ötletre, én pedig kislányként, fehér ruhában voltam ott. Megfogta a kezeimet, és együtt táncoltunk, ugráltunk, örültünk. Soha nem fogom elfelejteni az arckifejezését. Olyan szépen rám mosolygott, úgy izzott a tekintetemre, mintha én lennék az egyetlen és legszebb ember.

Akkor letérdelt elém, mintha a menyasszonyod előtt állna, és még mindig megvolt neki

gyönyörű arckifejezés. Szeretettnek, boldognak éreztem magam. Aztán el akart hozni az Atyához. Apám is a kertben volt, a szélén, és várt rám. Nem volt azonban bátorságom közelebb kerülni. Mindig nehezen tudtam elképzelni az Atya Istent és Mária Anyát. Nekem nem volt

kapcsolat. Ezt nem tudtam. Fontos volt tudnom, hogy az Atya tudja mindezt, és nem sürgetett, hogy közelebb kerüljek. Egyáltalán nem haragudott rám. Gyönyörű nekem

elmosolyodott, és éreztette velem, mennyire vágyik velem lenni, karjaiban lenni és megmutatni mindazt a szeretetet, amelyet csak Ő, az Atya ismer. És ez mindig, bármi is történjen, rám vár.

Amikor eljött az utolsó nap, elmondhattuk tanúságainkat. A szívemben azt hallottam, hogy el kell mennem mindenkinek, és hangosan elmondanom a túlélteket. De nem mentem. Miért? Gyerekkorom óta nagy a pánikom az emberek előtt való megjelenésemben. Előtte a testem nem működött. Bénult volt, minden fájt, belülről megrázott, nagyon féltem.

Amikor mások megosztották, azt mondtam magamban: Uram, ha azt akarod, hogy csináljam, tegyél valamit világosan, fizikailag, hogy higgyek. Egy idő után éreztem, hogy a testem működik. Nem bénult meg, de nem voltam hajlandó elfogadni, azt mondtam, hogy ez nem lehet igaz.

Néhány nap múlva megígértem magamnak és az Atyának, hogy minden alkalomkor dicsőítem az Ő nevét, és elmondom az embereknek, mit tett az Atya értem. Templomunk szentmiséjén olvastam a Zsoltárt. Még az olvasás előtt azt mondtam magamban: Köszönöm, Atyám, hogy irgalmas és jó voltál, és ezt az olvasatot ma neked szentelem. Vasárnap volt a Jó Pásztor. A testem működött, biztosította, hogy én vagyok a lánya, velem van és soha nem hagy el, hogy nem futok el tőle.

A depresszióra már nem szedek semmilyen gyógyszert, és jobban érzem magam. Meghívlak benneteket, hogy menjenek el a szemináriumba, és nézzék meg maguk, milyen jó a mi Urunk. Engedjük meg neki, hogy cselekedjen és átalakítsa a szívünket, mert egyedül nem tudjuk megtenni.

Köszönet Vickinek és Robertnek a szép és odaadó szolgálatért. Nagyon tisztelem mindkettőjüket. Nagyon köszönöm Robertnek, aki elkísért a szeminárium alatt, és nagyon sok köszönet, a legnagyobb, az én Atyámé, hogy oda vezetett és még mindig betöltött, kitölti szívemet kedvességével.