"Ma az emberek tapsolnak az egészségügyi szakembereknek, de attól tartok, hogy amikor az egész korona véget ér, akkor ott találjuk magunkat, ahol korábban voltunk" - mondja Katarína Drienovská, aki a tartósan beteg osztályán dolgozik.
Nővérként a tartósan gondozó osztályon most, hogy úgy mondjam, "a második sorban" áll. Hogyan érzékeli?
Osztályunkat teljesen át kellett költöztetnünk egy másik kórházba. A szándék célja a tartósan beteg és idős betegek és gondozóik védelme volt a COVID-19-ben szenvedő betegekkel való érintkezés ellen. Van azonban hátránya is. Mi lettünk a "második vonal". Mindannyian csak az elsőt éneklik. Életmentők, nővérek, központi jövedelem. Osztályunk azonban továbbra is dolgozik, függetlenül attól, hogy a COVID-19 az. Vannak olyan pácienseink, akiket egyik napról a másikra nem érhetünk haza. Sokaknak nincs is hova menniük. Gyakran sok hajléktalan ember él, úgynevezett társadalmi esetek. Ezeket nagyon nehéz az eszközökbe helyezni. Ezenkívül manapság minden eszköz negatív tesztet igényel a COVID-19 számára, ezért nem csak azokat veszik le. Számos beteget különféle multirezisztens baktériumtörzsek telepítenek. Szűréseket hajtanak végre, és hacsak eredményeik nem negatívak, a beteg nem mehet a létesítménybe. Elvileg nem is kellene hazamennie, házi gondozásba.
Kik a betegek?
Nagyon sok idős emberünk van, balesetek után, kómában, mozgásszervi műtét után. Hosszan tartó beteg fiatal pácienseink is vannak, még a vereség után is, ami sajnos már a fiatal generációt is érinti.
Munkám abban különbözik, hogy nem érdekel egy olyan beteg, aki egy nap jön be, és néhány nap múlva elmegy. Betegeink három vagy négy hónapja vannak velünk. Néha éppen azért, mert nincs hová menniük. Lehet, hogy más felszereléssel is ellátják őket, ha a rokonok nem akarják vagy nem tudják őket gondozni. Mint említettem, itt hajléktalanokat is kezelnek. Tehát sokáig gondozzuk a betegeket, idővel már jól ismerjük őket, és más a kapcsolatunk velük.
Betegeink többsége mozdulatlan, vagyis fekve fekszik. Rehabilitációs dolgozóink naponta edzenek velük. Gyakran előfordul, hogy mozdulatlan beteg jön hozzánk, és egy sétáló elmegy, legalábbis sétálóval vagy bárral.
Tehát ez személyesebb, érzelmesebb az osztályán?
A halállal elég gyakran találkozunk. Néha sejthetjük, ha valakinek fogy az ideje. Akkor érzelmi. Bizonyos esetekben annyira érzelmileg megterhelő, hogy ha az eutanázia legális lenne hazánkban, akkor megengedném, hogy néhány beteg békésen távozzon. Az aljnövényzet valóban nagyon régóta aggódik. Nagyon nehéz ellenőrizni, amikor a betegek szenvednek. A hozzátartozóiknak nehéz ezt elviselniük, ahogy mi is, mint orvosi személyzet.
Hogyan érzékeli ma az "első sor" kifejezést? Nem kelt nagy jelentőségű benyomást?