minket

Ha valaha volt olyan kutyája, amely már nem él, akkor valószínűleg Ön is megtapasztalta. Amikor jó barátom elment kiadni csaknem 18 éves kutyáját, a kutya, bár fájdalmat szenvedett, és lassan már a lábán sem tudott állni, nyugodt volt. A hozzá legközelebb álló emberek társaságában volt, akikben a lehető legnagyobb mértékben megbízott. Egy barátom elmondta, hogy amikor az állatorvos elvitte a szomszéd szobába, és tekintete utoljára találkozott az odaadó kutya tekintetével, könnyek töltötték meg a szemét, amit hosszú percekig nem tudott megállítani.

Ezt olvasva azt mondhatja: "Tudja mit, ez csak egy kutya volt." Azok azonban, akik valaha elvesztették szeretett háziállatukat, biztosan megerősítik, hogy ez soha nem volt "csak" kutya.

Ezt pedig több olyan tanulmány is bizonyítja, amelyek azt vizsgálták, hogy az emberek hogyan birkóznak meg a kutya elvesztésével és hogyan élték meg rokonaik elvesztését. A kutatások megerősítették, hogy a legtöbb ember számára kutyája halála összehasonlítható szeretett rokonának elvesztésével. Ezzel a megállapítással szemben azonban hazánkban, de még a világon sem léteznek gyászszertartások vagy szolgálatok egy elhullott állatért. De az igazság az, hogy az állattemetők már léteznek hazánkban, de számuk nagyon alacsony. Szakértők úgy vélik, hogy ha hivatalos búcsú lenne a szeretett háziállatoktól, akkor az elvesztésük szenvedése hosszú távon jobban megtapasztalható lenne.

Miért gyászolunk értük valójában?

A válasz erre a kérdésre több mint 10 000 évvel ezelőtt kezdett kialakulni. Ekkor fedezte fel az ember, hogy az emberek és a kutyák élete szimbiózisban játszódhat le. A kutyák évezredek óta fejlődnek társaként vagy barátainkként. Brian Hare antropológus kifejlesztett egy "háziasítási hipotézist", amelyben állítása szerint a kutyák farkasokból szociálisan képzett állatokká fejlődtek, akiknek viselkedését gyakran ugyanúgy érzékeljük, mint amikor a társadalomban vagyunk, vagy amikor más emberekkel kommunikálunk.

Az egyik oka annak, hogy a kutyával való kapcsolataink még erősebbek lehetnek, mint az emberekkel, az az, hogy mindig kritikátlan és pozitív visszajelzéseket adnak nekünk. Bármely ember lehetsz, akit senki nem kedvelhet körülötted, de a kutyád úgyis mindig szeretni fog.

És ez fordítva van. A funkcionális mágneses rezonancia-vizsgálatok megerősítették, hogy a kutya agya ugyanolyan intenzíven reagál a gazdája dicséretére, mint az agya az ételre, amelyet a kutya egyik legnagyobb ingernek tartanak.

Családtagként

A kutyákkal való szoros kapcsolatunk egy nemrégiben készült, zavaros nevekről szóló tanulmányból is kiderült. Ez akkor történik, amikor telefonálni akar a család egyik tagjához, de tévedésből másik nevet mond. Ez gyakran előfordul a szülőkkel, amikor kicserélik gyermekeik nevét. Kiderült, hogy ez a névzavar jelenség a kutyáknál is előfordul. De ez azt jelenti, hogy a kutyát az agy ugyanabban a csoportban tárolja, mint a többi családtag. Nem meglepő tehát, hogy amikor elveszítjük őket, legalább annyira bánnak velünk, mint amikor meghalnak.

Julie Axelrod pszichológus arra is felhívta a figyelmet, hogy a kutya elvesztése nemcsak azért fájdalmas, mert elvesztette kedvencét, hanem azért is, mert elvesztett valakit, aki feltétel nélkül szeretett, a társa volt, és olykor pártfogoltja is. Egy ilyen veszteség megzavarja a mindennapi rutint is, mivel a kutyával való együttélés számos olyan szempontot hoz az életbe, amely hatással van ránk. Az életmódváltás pedig az egyik elsődleges stresszforrás.

Tehát, ha valaha is tapasztalta egy kutya elvesztését, és ugyanúgy érzi magát, vagy még inkább, mint amikor egy hozzád közelálló ember meghalt, akkor nem kell zavarban érezned magad emiatt. Az a tény, hogy ennyit jelentett neked, érthető, hogy nagyon szomorú leszel érte. És az a tény, hogy kutya volt, és nem ember, ebben az esetben egyáltalán nem játszik szerepet.