Merész a 21. században elvárni, hogy a horrorfilmek készítsenek olyan témát, amelyből a műfaj nézője és kedvelője szó szerint a fenekére esik. A horrorkérdések sok szempontból kimerültnek tűnnek, így nagyon kevés, példátlan félelmet ígérő projekt fog valóban meglepni.
Az elmúlt évek egyik legeredetibb filmje a horror műfajában a Silent Place volt (és úgy tűnik, sokáig megmarad). Örülök, hogy ezt a műfajt nem felejtették el Hollywoodban, és tárt karokkal üdvözlök minden új kiegészítést. Valószínűleg azonban nagyon igényes rajongó vagyok, akinek már van mit néznie, és csak nem fogja megijeszteni. Ezért lépek be a moziba minden egyes újdonságért azzal a reménnyel, hogy látni fogok valami újat, ami szó szerint az üléshez szegezi. Hasonló hangulatban (az érdekes előzeteseket is figyelembe véve) elmentem az új leszármazott film bemutatójára is.
A gyermekekről szóló horrorfilmek általában árulók. Miután megnézte őket, gyakran fogamzásgátló hatást gyakorolnak a nézőre (elvégre ki szeretné, ha utódai lélektelen hantá válnának, akit természetfeletti erők fognak birtokba venni, vagy egyszerűen levágják és meg akarják ölni a környék felét), sokukat már nem is érdekli, mert láttunk már gyermekeket mindenféle befejezett, deformált és különféle parapszichológiai jellemzőkkel és a bennük lévő alkotók gyakran adnak egyik klisét a másik után. Új Az utódok különbözhettek valamiben. És természetesen az volt, bár mindenben.
A film története fő témáját a nyitó sorrendtől kezdi. A kis Miles születésével egy időben máshol tragédia történt. De két, egymással látszólag összefüggő esemény néhány éven belül igazán félelmetes módon kapcsolódik össze (vagy legalábbis így kell hangoznia). Miles édesanyja, Sarah (akit Taylor Schilling játszik a Netflix sikeres sorozatában, az Orange Is the New Black-ben) azt figyeli, hogy fia kiszámíthatatlanul és agresszívan növekszik. Amint a furcsa dolog a másik után történik, fokozatosan rájön, hogy a kisfiút valószínűleg valami gonosz és természetfeletti erő irányítja. Mi az? Ezekre a kérdésekre keres választ a néző a film 92 percében.
Maga a cselekmény szó szerint túlcsordul egy-egy klisével. Sokan a kultikus ördögűző, William Friedkint látják a történet annotációjában, mások az ördögi rémületet az Antikrisztus Sátán eljöveteléről (Az ómen) 1976-tól vagy Collet-Serr Árváját 2009-től. Nem fogok hazudni, ez a benyomás - ez Az utód hasonlít valamire - a néző nem szabadul meg tőle a film teljes időtartama alatt. Ennek ellenére az alkotók egy kicsit más témával dolgoztak - a lelkek reinkarnációjával és annak lehetséges formáival.
Lehet, hogy egyeseknek furcsán hangzik, de akár egy kiszámítható, klisékkel teli film is elragadhatja a nézőt. Fontos, hogy a nézőnek eleinte nincsenek nagy elvárásai vele szemben. Az utód nem szörnyűség a szó valódi értelmében. Itt kissé módosulna a kategorizálás, mert a horroron túl ez egy viszonylag ígéretes thriller, amelynek titokzatos elemei vannak, mint ilyen hab a tortán. Erős a feltételezés, hogy ez lesz az egyik dolog, amit a nézők leginkább az alkotóknak fognak okolni. Amikor egy lelkes horrorajongó felkészül arra, hogy moziba megy horrorért, akkor azt várja, hogy megkapja. Ebben az esetben csalódást okozhat, másrészt a kép más és erős tulajdonságait is ki kell emelni.
Dicséretet érdemel a főhősök kiválasztása, akik kagylóként ültek a karakterekben. Kétségtelenül a legnagyobb vonzerő a színésznő Taylor Schilling, aki kifinomult tehetségét és bármiféle játék képességét mutatta be az Orange Is the New Black című víg-dráma sorozatban, és egy kis Jackson Robert Scott, akit láthattunk a To (It) horrorfilm sikeres feldolgozásában, ahol Georgie-t játszottad. Mivel azonban a Leszármazott sokkal több helyet kap, és míg a To-ban nem akartad, hogy az ijesztő Pennywise megölje, ebben az esetben arra vársz (és gyakran kívánod), hogy a kis fasz végre a túlvilágra kerüljön.
Fiatal kora ellenére Jackson sokakat meg fog lepni abban, hogy egyszerre két karaktert tudott ábrázolni, és mindkettőt hihetően. Akár angyalnak tekinted, aki nem tudna csinálni semmi szörnyűséget, akár egy kis ördögnek, aki bőszen esküszik az anyjára (és nem csak angolul!) És várja, amikor teljesen elpusztíthatja a kedvesét önmaga. Figyelemre méltó, hogy egy ilyen fiatal fiú percről percre váltogathatja a karaktereket és már most meg lehet jósolni az ígéretes jövőt a fiatal színész számára (de talán ez nem úgy alakul, mint sok más színész kollégája közül, akik a filmbemutató üzlet sikeres gyermekkora után élték meg).
Nagyra értékelem az alkotók megközelítését is, akik nem próbálják mindenáron megijeszteni a közönséget és a próbajelenetek fokozatosan adagolódnak, és kijönnek hozzájuk a teljes vonalon. Annak ellenére, hogy végül nem sokan vannak az utódban, a néző nem számít rájuk (vagy legalábbis én vagyok azok), és (nem) kellemesen meglepődik azon, ami éppen történt.
A természetfeletti erők által megszállt gyermekekről szóló témák esetében mindig új démonokat keresnek, amelyek a Biblia szempontjából még nem kerültek bemutatásra filmben. Az utód azonban nem arról szól, hogy egy démon megszállta, hanem a lelkek reinkarnációjáról. Ez viszonylag széles lehetőségeket tárt fel a forgatókönyvírók előtt, mert mint a mindennapi életben, nem a természetfölötti és baljós lények okozhatnak a legtöbb kárt, hanem azok az emberek, akik túlcsordulhatnak különféle elvetemült finomságokkal. A magyar-román gyökerekkel rendelkező kisfiú testében őrült gyilkos kerül színre. Csak senkinek nem jut eszébe.
Az utód sok helyen veszít, de technikai szempontból átgondolt termék. A kamera és az effektek remekek, a zene magával ragadó és a félelem megfelelő érzését keltheti. Az utolsó jelenetek alatt fel lehetne feszíteni a feszültséget, és a történet fordulata kellemesen meglepő lesz.
De valami hiányzott. A horror hírek valószínűleg nem mindenkinek tetszenek, mert mint említettem, a teljes értékű horror nem az. Rajongóit azonban megtalálja, annak ellenére, hogy több film konglomerátumaként működik együtt. A műfajban sok hasonló (és sok szempontból jobb) termék található. De az utód kellemes pihenést jelent azok számára, akik nem akarnak túlságosan félni a horrorfilmektől. Az alkotóknak egyáltalán nem volt lehetséges rémálmuk a film megtekintése után. Arról szólt, hogy megmutassa nekik, mit tehet egy szerető szülő gyermeke megmentése érdekében.
Az Új leszármazott nem teljesen tökéletes film. Sok hiányosság miatt kritizálható, ugyanakkor nem teljes ócskaság. Vannak gyengébb és erősebb pillanatai, még nevetni is tud (nem tudom, de amikor a kisgyerekek valóban vulgáris szavakat használnak, soha nem okoz undorító érzést, inkább ellenkezőleg). A kreatív megközelítésért és annak az erőfeszítésért, hogy újabb filmet vigyek vászonra a lélek megszállottságáról egy váratlan szereplőgárdával, 6 pontot adok az utódnak 10-ből.