A múlt év végén Jane Štroblová P. O. Hviezdoslav-díjat kapott a szlovák költészet kiváló cseh fordításáért és saját munkájának figyelembe vételéért.

jana

Költészet az anya leheletének illatával

Interjú Jana ŠTROBLOVÁ cseh költővel és regényíróval

A múlt év végén Jane Štroblová P. O. Hviezdoslav-díjat kapott a szlovák költészet kiváló cseh fordításáért és saját munkájának figyelembe vételéért.

* Átalakította cseh nyelvre a Ľubomír Feldek által elmesélt szlovák népmeséket. Mi a viszonyod a szlovák mesékhez, hogyan érzékeled a cseh és a szlovák mese közötti különbségeket?

- A szlovák számomra kissé durvábbnak tűnik, ugyanakkor poétikusabb. Motiváció és cselekmény szempontjából gyakran átfedik a mieinket, Božena Němcovának is köszönhetően. Fordításával úgy tűnik, hogy a szlovák mese szerepel nemzeti kulturális gazdagságunkban. A Szlovákiai Mesék Nagy Könyvében (Reader's Digest 2005) azonban különösen a Feldekát fordítottam. A klasszikus anyagok feldolgozásának módja egyedülálló, tele van saját fantáziájával, saját lírai átfedéseivel, a szövegek sokszor ritmikusak és nagyon gyakran versek teszik különlegessé. Régebben lefordítottam eredeti, azaz kizárólag Feldek Mesék egy szálon című könyvét (akkoriban nem engedtek a nevem alatt, így Ivo Vaculínhoz hasonlóan), és a szerző alkotói gyakorlatáról minden most eszembe jutott; Röviden: Feldek a népmeséket ingerként fogta fel, és ugyanolyan erős találmánysal dolgozta fel, mint az övé.

* Hogyan született a kapcsolatod a szlovák irodalommal?

- Már a Károly Egyetem Bölcsészettudományi Karán, ahol cseh irodalmat tanultam, a szlovák irodalom szerves része volt ennek az oktatásnak. Fokozatosan egész Szlovákiát "megkedveltem", az ünnepek alatt rendszeresen mentünk oda stopposokkal, és meghódítottunk különféle szlovák hegyeket. Chabenecben ismertem meg leendő férjemet, bár korábban két éve jártunk ugyanabban a karon. A szlovák megdöbbentett kedvességével; Egyik korai költeményembe tettem az "anya lélegzete" nevet, mert ez még mámorítóbbnak tűnt számomra, mint anya szája.

* Az általad lefordított szlovák szerzőhöz van a legszorosabb kapcsolat?

- Mindig a legerősebb kapcsolatom van azzal, amit fordítok. Most visszatérek Rúfushoz, és átfogó válogatást szeretnék készíteni a munkájából. Az 1980-as évek második felében örömöt mondó Ódájának fordítása igazi öröm volt számomra, annak ellenére, hogy ez inkább a szomorúság, mint az öröm ódája. Az 1950-es évek végén fedeztem fel ezt a költőt a Květen című prágai folyóiratban. Rögtön közel állt hozzám - a szó iránti tisztelet, a természettel való kapcsolata, a csend iránti szeretet, a Jeseninával való rokonság iránt. Jozef Leikert költészete is csendes és csendes lehet. A választást, amelyet belőle tettem, találóan záraknak hívták. Amikor befejezem a Rufust, le akarom fordítani Leikert átmenetét .

* Ma nincs sok cseh író, aki szisztematikusan követné a szlovák irodalmat. Hogyan gazdagítja a szlovák irodalom a cseh nyelvet?

- Minden lépés, amely átlépi a saját küszöbét, gazdagodás. A fiatal szlovák irodalom nem szakított meg olyan radikális kapcsolatokat elődeinek életével és művészi tapasztalataival, mint azt szerzőink többsége tette. Ez a szlovák költőknek nagyobb körű és mélyebb élményt nyújt, mint nálunk megszokott. Milan Richter például megidézően ábrázolja a zsidóság tragikus élményét, amely napjainkig a holokausztig nyúlik vissza. Úgy gondolom, hogy a kortárs cseh költészetben nincs semmi hasonló. De nálunk az ilyen versek választása tudatlansággal találkozik. Nemrégiben jelent meg Žáček Petr Gregor rendkívül különleges humorral felruházott fordítása, de hazánk iránt is csak az érdeklődés hiányát tapasztalta. Mintha egyáltalán nem törődnénk az irodalmi attitűdök kölcsönös konfrontációjával.

* Vannak olyan vélemények is, hogy nem szabad szlovák nyelvről lefordítani.

- Azt hiszem, van. A rokonság ellenére nyelvünk fokozatosan távolodik el egymástól, a fiatal generációknak már nincsenek olyan érintkezési pontjaik, amelyeket legyintettünk, közös kulturális események, közös televíziós programok. Bár szlovákul otthon érzem magam, hiányzik a nyelv íze és illata, amikor először olvastam a verseket, csak akkor ragadom meg őket, amikor a szavak közé kerülök. Ez volt a legutóbbi beszélgetésünk témája Soňa Čechovával, aki sajnos már nincs velünk. Nem támogatta a kölcsönös fordítást, de saját toleranciájával hallgatta érveimet, és számomra úgy tűnt, hogy ezeket is elfogadta.

* Nemrégiben Milan Richter fordításában jelent meg válogatás versedből Szlovákiában. Hogyan jellemeznéd röviden alkotásod folyamatát?

- Számomra az ihlet olyan állapot, amikor a képek, tapasztalatok és érzések annyira belerúgnak, hogy szavakra fordításra kényszerítik magukat. Aztán élvezni kezdem a nyelvvel való munkát, amelyben a szavak néha elkezdik élni a saját életüket, átfedéseket hoznak létre magukban, és értelmes erőfeszítéseket tesznek. Természetesen az írás is játék, de többnyire komolyan veszik.

* Hogyan érzékeli költészetét az idő múlásával?

- Most olyat fogok csinálni, amit még soha nem tettem meg - érzem Rudolf Matys által választott beszédemből. Nem volt - nem vagyunk, tavaly megjelent: vers. Merem állítani, hogy a Jana Štroblová (1936) által eddig megjelent tizenkét gyűjteményt is egyetlen nagyszabású költői kompozícióként érzékelhettük és olvashattuk. Ez az integritás, a mű belső folytonossága, az önmagához való tartós hűség egészen ritka a mai költészetben és különösen kortársainak munkájában. Meggyőződésem, hogy ez a költő egyik nélkülözhetetlen előnye is. Neki, mint sok másnak, soha nem kellett valami jelentős dolgot kijavítania a munkájából, semmit sem kellett szégyellnie, végigsöpörnie a háta mögött ... "

Matys dicséretét azonban bizonyos értelemben mégis megkérdőjelezném; igaz, hogy nincs szükségem semmire sem, de ennek ellenére minden távoli naivnak, szánalmasnak vagy verbálisnak tűnik. És voltak olyan időszakok az életemben, amikor ezt a "magamhoz való hűséget" meglehetősen taníthatatlannak neveztem.