Mondja Robert Bielik író és művész

bielik

Robert Bielik (1963) olyan ember, akinek ismeretlen távolságai szirénaként csábítanak. Azonban nem testi örömökért utazik, keresésének célja természetünkön túli dolog. A szerző 1991-ben versgyűjteménnyel került az irodalomba Tele egy másik égbolton (1991) A hiú testvérek rendje (1992), Grál továbbítása (1996), Mandragora (1997), Havi testvér (1999) a Farkas rózsafüzér. Nagy prózai területekre is tett expedíciókat; dalszövegei Keresztre feszítsd magad! (1996) a Gompa (kolostori napló) bizonyságot tesznek a hit titokzatos remegéséről.

Régóta elfelejtettük a paradicsom nyelvét

Mondja Robert Bielik író és művész

Robert Bielik (1963) olyan ember, akinek ismeretlen távolságai szirénaként csábítanak. Azonban nem testi örömökért utazik, keresésének célja természetünkön túli dolog. A szerző 1991-ben lépett irodalomba versgyűjteménnyel Tele egy másik égbolton (1991) követi A hiú testvérek rendje (1992), Grál továbbítása (1996), Mandragora (1997), Havi testvér (1999) a Farkas rózsafüzér. Nagy prózai területekre is tett expedíciókat; dalszövegei Keresztre feszítsd magad! (1996) a Gompa (kolostori napló) bizonyságot tesznek a hit titokzatos remegéséről.

* Szeretsz távoli kolostorokban utazni és szerzetesré válni. Amikor hazatér, néha nincs kedve arra, hogy egy cellát válasszon lakóhelyül?

- Az a tény, hogy kolostorokban járok és ott maradok egy ideig, valószínűleg számomra az ősi magány iránti vágy és bizonyos dolgok feltárása, amelyek a saját elmém folyamataihoz kapcsolódnak. A szerzetesség nyugati kontextusunkban társul a cölibátushoz, de más hagyományokban ez nem biztos, hogy így van. Végül is a szerzetesség nem a cél, legfeljebb az eszköz, csak egy a saját életének végtelen számú módja közül. Otthon része vagyok ennek a világnak, van barátnőm és kapcsolatban állok néhány emberrel, másrészt egyedül élek, és bizonyos pozíciókban az életem valóban megfelelhet egy szerzetes életének. De a szerzetes szó félrevezethet és végül semmit sem mondhat, nem számít.

* Mi a legnehezebb idő a szerzetesek között? A cölibátushoz való ragaszkodás, száműzetés a belső magányba, amely mentálisan is fenntarthatatlanná válhat, vagy alkalmazkodás a napi rutinhoz és a különféle rituálékhoz?

* Mit csináltál valójában azokban a barlangokban?

- A nagy kolostor területén körülbelül nyolc barlang volt. Hozzáférhetővé tettük őket saját magunk és a potenciális látogatók számára, meditációs helyeket hoztunk létre belőlük. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a falakat lebontják, a hulladékot kiviszik, kis lyukakat megnagyítanak vagy betonoznak. És mindezt úgy húsz méterre a föld alatt.

* A világ körüli vándorlás során nagyobb belső egyensúlyra vágyik nehéz élethelyzetekben, vagy menekülésre az unalmas valóság elől? Vagy elrejti előlünk egy kalandor lelkét?

- Mindegyikből egy kicsit. Igaz, hogy egy helyen nem fogok sokáig kitartani, de a vándorlás az önismeret egyik formája, az új országok, a természet és az emberek, életmódjuk megismerése és az, amit kulturális és kulturális szempontból igazán fontosnak tartanak. spirituális háttér. Tizenhét éves koromban olvastam Hesse novelláját Knulp. Ennek a vagabondnak a története vonzott akkoriban, talán a tudatalatti ingereimbe vetve, amelyek évek után hirtelen talajvíznek tűntek a folyóban.

* Milyen helyzeteket tudatosan szem előtt tart?

- Bizonyos kilátás nyílik néhány ladakhi kolostorra. Vagy Phnom Penh fölött a lemenő nap által megvilágított felhők. Nem akarja elhinni, hogy kétmillió ember lőtt egymásra nem is olyan régen.

* Az úton is veszélyben voltál, néha féltél?

- A félelem életünk kísérő jellemzője, és nem számít, utazunk-e vagy otthon vagyunk. Nem egyszer tapasztaltam utazási félelmeket. Talán a legnehezebb csapdába estem Christian barátommal Christiannal. Körbeutaztuk Athosz görög szigetét, ahol ortodox szerzetesek élnek. Eltévedtünk a hatalmas erdőben: étel, iránytű, térkép, egyetlen csepp víz nélkül. Súlyosan kiszáradtam és olyan állapotba kerültem, hogy azt hittem befejezem. Szerencsére este felfedeztünk egy orosz héliumot - remeteséget, amelyben körülbelül tíz szerzetes élt. Vizet adtak nekünk, töltsük az éjszakát, és ez megmentett minket.

* Valahogy a más vallásokkal való ilyen tapasztalatok után a lelki címered megváltozott?

- Minél idősebb leszek, annál inkább rájövök, hogy a lényeg a belső béke, az elme bizonyos fegyelme, az a képesség, hogy reflektáljon önmagára és megbékéljen önmagával, korlátaival és korlátaival. Ez összefügg a környezettel való kapcsolataimmal is, ezek összefüggő erek: minél jobban megoldottad magadban, annál problémásabb vagy másokkal. Már fiatalon érdeklődtem az egyes vallások iránt. A buddhizmus volt az első, aki először elméleti szinten, majd később kulturális környezetével és konkrét emberekkel való kapcsolattartás útján fordult hozzám. Nem jut eszembe összehasonlítani a vallásokat - számomra még tévesnek is tűnik -, de a spiritualitás lényege és lényege mindenkinek ugyanaz. Minden szellemiségben megtalálod ezt az alapelvet: Amit nem akarsz, hogy mások veled tegyenek, azt ne tedd velük!

* Tehát az, amit érzel, esetedben az egyházhoz tartozásról szólhat?

- Szüleim után római katolikus vagyok, és kulturálisan érzem magam, mert ilyen hagyományban nőttem fel, de a spiritualitás szempontjából semmilyen vallási identitást nem tapasztalok. Lehetek buddhista és muszlim is. A keleti eredetű szerzők mellett ma is katolikus teológusokat olvasok. El kell mondani, hogy a hetvenes és nyolcvanas évek fordulója óta munkájukban az ökumenizmus felé is erőteljes elmozdulás figyelhető meg. Hans Küng svájci teológus könyvével kezdte Századi etosz. Fokozatosan másokat is felvettek: Raimon Panikkar, Yves Congar, Stanley Samartha evangélista vagy John Hick anglikán. A fent említett könyvben Hans Küng többek között arról beszél, hogy addig nem lesz béke a földön, amíg a nagy vallások meg nem oldják alapvető problémáikat.

* A félelmet már említettük, de idegen távokon is tapasztalja a szabadság érzését?

- A szó külső értelmében továbbra is szabad vagyok, mert természetesen oda megyek, ahová akarok és amikor akarok, kivéve bizonyos korlátozásokat, amelyeket a helyi törvényhozók esze okoz. A szabadság az elme belső terében kezdődik, és nem old meg egyetlen utazást sem, ugyanúgy van otthon és az Antarktiszon is.

* Átmentél Ázsián, Afrikán, Dél-Amerikán, az arab világon: az egyik útvonalról elmondható, hogy a legnagyobb kihívást jelentette, vagy már boldog extázisban vagy a repülőgépen?

- Valószínűleg két évvel ezelőtt volt a legnehezebb utam Latin-Amerikában. Talán nem is magáról az utazásról volt szó, mint arról, hogy nem sokkal apám halála után oda mentem. A magány úgy tűnt, hogy növekszik körös-körül, ezen az érzésen kívül egy kellemetlen hideg és elhagyatott, elhagyatott helyek is megjelentek, ahol régóta nem találkoztam senkivel. Különösen Bolíviában. Ez a nehézség azonban csak a belső tapasztalataimat érintette, a természetet és az embereket nem.

* Általában ezekre az expedíciókra ír - jegyzetek vagy versek, hazatérése után bezárja magát a stúdióba, ott nem készít legalább néhány vázlatot?

- Néha vázlatok olyan dolgokat, amelyek érdekelnek, de gyakrabban filmezek és fotózok. Aztán otthon ezzel a digitális felvétellel vagy fotókkal dolgozom.

* Szerinted hol kezdődik a művészet és hol ér véget a művészet?

- Amikor a határok megnyitása után Nyugat-Európában kezdtem járni, egyre inkább kiábrándultam a galériákból, és azon gondolkodtam, mit jelentenek azok a dolgok, amelyeket a művészek kínálnak. A csalódás a prágai Bavarian Art kiállításon csúcsosodott ki, amelyen csak átrepültem, mert mindenhol megismétlődtek a videoinstallációk, amelyeken haldokló emberek képei voltak onkológiában és hasonló "szemcsékben", és már nem voltam hajlandó időt szánni az ősi méltóság maradványaira. Csak egy művész érdekelt, aki cserépben állított ki marihuána növényeket. Nem csak azért, mert akkoriban magam is termelőként játszottam, és össze tudtam hasonlítani, ki nő jobban. Fordulópont volt, amikor rájöttem, hogy ez nem járható út. Legalábbis nekem nem. Csak azt tudom festeni, ami számomra értelmes. Ha a képből hiányzik az esztétika dimenziója, akkor ezek üres dolgok.

* Festményeiben tiszteletben tartja a reális alakot és a színt, ugyanakkor különleges fantáziakörnyezetben dolgozik velük. A szemközti tábor kollégái nem gyanítják, hogy édes finomságokat készítettél?

- Nem tudom, mert alig keresem fel a művészeket, és viszonylag keveset állítok ki. A válasz inkább azoktól érkezik, akik a stúdiómba jönnek. Tíz évvel az iskola befejezése után végre elkezdtem eladni. Ez számomra lakmuszpapír, mert az egyenlet elképesztően egyszerű: ha eladják a festményt, tetszett neki, különben senki sem adott neki koronát. És ha tetszett neki, ha valaki úgy döntött, hogy felakasztja azt a helyet, amelyben él, festészetének értelme volt. Ami pedig a pletykát illeti, van egy gyanúm, hogy ha az, amit valamikor pletykának hívtak, ma is létezik, ez az úgynevezett magas művészet.

* Néha nem zavarják a megosztott hangulatok, hogy szeretnéd lefesteni, amit írtál, és fordítva?

- Bevallom, hogy a festészet és az irodalom bizonyos kölcsönhatása előfordulhat a költészetben, egyes metaforákban, de csak bizonyos mértékben. A prózaszöveg racionális vonalon fejlődik, és ott elég nehéz összefüggést találni. A prózában inkább azokat az okokat keresem, amelyek miatt cselekszem. Ennek ellentéte a tudatalatti festési folyamat.

* Milyen reflexiói ​​vannak tehát azoknak a világoknak, amelyeket festőként hoztál létre? Az összes felhő és tenger? Mindenütt angyalok? Meztelen kisfiúk és szelíd állatok?

- Inkább arról van szó, hogy valamilyen archetípussal dolgozzunk a tudatalattiba. A nyugat-európai hagyomány szerint ezek az Ó- és az Újszövetségre épülnek. Hasonló metaforákat találok Ézsaiás prófétában, van egy kép arról a világról, amelyben egy oroszlán és egy bárány együtt legelnek, és nem okoznak kárt. Egyszerűen erős kép. Nem tudom, van-e előttünk perspektíva, de ha igen, akkor ez egy olyan világ lehet, amelyben minden érző lény boldog, ahogy Abhidharma ősi szövegei kínálják, vagy egy olyan világ, amelyben a gyermek játszhat egy tigris félelem nélkül.

* Ön nem maga az "örök" fiú a festményein, és ez a félelem vadállata, vagy a kortárs világ félelmének bizonyos egzisztenciális formája.?

- Ez egy másik értelmezési szint, népszerű a pszichoanalitikusok körében. Valójában az is lehet, hogy a saját félelmemmel dolgozom, és feltárok néhány blokkot, amelyek nem engedik, hogy azonnal és félelem nélkül éljek, hogy a dolgokat kölcsönös logikai feltételességükben, azaz csak úgy, ahogyan vannak, észleljem.

* Ha meghatároznád költészeted forrásait, honnan ered egyrészt a spiritualitás, másrészt a földi érzékiség és a szín.?

- Valószínűleg ezek a szerző különös összefüggései, aki ír és fest. Hiszen a testiség és a spiritualitás kapcsolata már régóta ismert a költészetben, csak Salamon istennőjét, vagy a kasztíliai misztikus Szent Élő Lángot említsük meg. Keresztes János. A nyelvnek megvannak a maga korlátai, az ember könnyen megtudhatja, és nem is kell Eckhartot, Spinozát vagy Wittgensteint olvasnia. Bizonyos összefüggések megnevezésekor a szerző metaforára támaszkodik, semmit sem lehet tenni, megfeledkeztünk a paradicsom nyelvéről.

* Írás és festés - ez a természetének két pólusa. Mindkettőben fülig elmerül bizonyos szünetekkel. Minél jobban érzi magát a költő vagy művész iránt?

- Ha figyelembe veszem, mire szánok több időt, akkor elsősorban festő vagyok. Amikor otthon vagyok, megpróbálok napi öt-hat órát festeni. De abban a tekintetben, amit a belső állapot feltérképezésének érzek, amelyben jelenleg vagyok, van egy erősebb irodalom számomra. Kifejezési eszközei azért is nagyobbak, mert nyelven alapulnak, és egyszerűen pontosabbak. A ködös, célzó színes metaforáktól a filozófia vagy a matematika pontos nyelvéig terjedhet, ami a képzőművészetben lehetetlen.

* A legújabb versgyűjteményben Farkas rózsafüzér (kiadja a Petrus) rímelő négysorozatokban fejezed ki magad. Képeit nevezhetjük figurális rövidítéseknek, amelyek a történet csírája. Hogy megy ez a fejedben: a költészetben csak négy vers és a nagy vászon festésében?

- Mindkét médiumban archetípusokkal dolgozom, mindkettőnek megvan a maga formája a használt kifejezőeszközöknek köszönhetően. Ami a rövidítést illeti, az archetípus lényegének nevezzük, szerintem a festészetben és a költészetben egyaránt kifejezhető. Inkább attól függ, hogy a szerző képes-e ötvözni a rövidséget és a pontosságot.

* Mi a számodra a versírás folyamata? Ez egy azonnali ötlet megragadása, vagy akár véséskor is zavarja ezeket a négysorosokat?

- Néha egy vers, úgy érzem, több időt igényel, mint a festés. Az utolsó két gyűjtemény az előzőktől eltérően kötött versben írtam. Ehhez nemcsak a belső fegyelemre van szükség, hanem arra is, hogy ne térjünk el a kötött versben szereplő bizonyos szabályoktól. Hosszú inaktivitási időszakok vannak az úton, és ez a hely számomra az alkímia megszólaltatása. Velem történt, hogy néha egész nap egy szóra vagy szótagra gondoltam, ami talán olyan nehéz, mint türelmesen ülni két hónappal a festmény előtt.

* Amit könnyebb elrontani - egy vers vagy egy kép?

- Mindkét. A válasz relatív, mert mit jelent a kép elrontása? Ismerünk tibeti szerzeteseket, akik két hete dolgoztak a mandalán, egy színes képen, csak hogy látszólag értelmetlenül "pofozzák" a folyó partján.

* Mit gondolsz, mit kell tartalmaznia egy minőségi irodalmi szövegnek: jó ötletet, eredeti feldolgozást, rejtélyt vagy varázslatot, hitelességet vagy fantáziát?

- Az egyszerű igazság arról, hogy az élők mit jelentenek a szerző számára. Az elmúlt években ritkán veszek vers- vagy prózakönyvet. Filozófiai, teológiai és pszichológiai szakirodalmat olvastam, számomra néhány irodalmi stratégia és eljárás számomra meglehetősen idegen, és idegen elemek számomra is idegenek, például a fantázia, a rejtély és hasonlók. Ha a velem foglalkozó szövegekre és szerzőkre gondolok, ők saját belső mozdulataik türelmes megfigyelői és a társadalmi önértékelés konvencionális mechanizmusainak kíméletlen felszámolói voltak. Szinte biztos, hogy azt mondják, hogy nem találtak ki semmilyen történetet. Kezelték traumáimat, mert tőlük tudtam meg, hogy van egy olyan ember az univerzumban, aki olyan, mint én. Ez szabaddá tett.