Carl Gustav Jung egyszer azt mondta, hogy csak élete második felében, amikor minden ambícióját teljesítette, elkezdhette járni lelke útján, és csak akkor érezte úgy, hogy jó úton jár. Ahol lelkünk küld minket, küldetésnek nevezzük.
Amikor kis iskolás voltam, megkapta az első könyvét a személyes fejlődésről. "Ismerd meg a személyiségedet" -nek hívták, és még mindig otthon vagyok. A borítón egy aktatáskás férfi állt, egy hatalmas, félig megvilágított labirintus előtt. Középen elveszett a fény, és a labirintus végén a sötétség miatt már egyáltalán nem lehetett látni. Gyerekként azonnal levontam ebből a következtetéseimet, és elképzeltem, hogy a labirintus az életünk, amelyből egyszer ki kell lépnünk. Azóta kezdtem rájönni, hogy minden embernek élete során követnie kell egy utat, és egyesek egy bizonyos időpontban veszíteni fognak, vagy megkérdőjelezik azt. Egy bizonyos pillanattól kezdve, amikor már életútunk magasabb szintjén vagyunk, vagyis a labirintus sötétebb részén, szükségszerűen elkezdünk keresni ... keresni utunkat, irányunkat, küldetésünket, hivatásunkat, küldetésünket ebben az élet… Amíg nagyobb sötétségbe nem értünk, ezért nem érdekelt minket, mert az útvesztő tökéletesen világított.
Gyakran hallom olyan emberektől, akikkel találkozom, hogy útjukat, küldetésüket vagy hivatásukat keresik. Magam is transzban voltam, amikor sokáig nem tudtam rájönni. És ahogy tudjuk, a miénk az ego bosszantó, most meg akarja tudni, hogy miként teljesítheti ezt a pontosan meghatározott küldetést. A keresés megoldja, gondolkodik, de nem érzi. A lehető leghamarabb szerettem volna látni, hogyan kell kinéznie az útnak az elejétől a végéig, és hogyan lehet megkülönböztetni magát másoktól az egyediségével. Amikor végül különféle tesztek, elemzések, numerológia, asztrológia, meditáció segítségével megtudtam, álltam.
Az élet egy labirintus, amelyből ki kell jutnod…
Nem értettem miért, amikor már mindent tudtam mentális szinten. Hiányzott az élmény, hiányzott a labirintus sötét részének átélése. Aztán évek múlva is a kezembe került egy iskolai könyv, amelyben egy úr és aktatáskája állt a labirintus előtt. Eszembe jutott, hogy először meg kell lépni a világos részen át vezető úton, és egészen a sötétig menni, mert csak "ezek a dolgok" folynak. Nem elég, ha tökéletesen előkészített utasítások és iránytű áll rendelkezésünkre, még akkor is, ha ez szerepel a bevezetőben is, mert úgy gyorsítják utunkat, mint egy taxi. Ha a labirintus ismeretlen sötét folyosójában vagyunk, akkor nekünk csak egy dolog segít és ez az érzéseink. Támaszkodhatunk rájuk, és ezek szerint pontosan tájékozódhatunk. Csak az érzéseink nem fognak megtéveszteni. Amikor kellemesek és élvezzük, bárhová is megyünk, egyértelműen jó úton járunk.
Amikor rábukkanunk, és még mindig nincs kétségünk afelől, hogy jól haladunk, akkor nagy valószínűséggel jó irányt követünk. Amikor valami még mindig bennünket hajt és bennünk van egy jó ötlet, hogy ez a motorunk, a motivációnk és a szenvedélyünk, akkor kétségtelen, hogy ott járunk, ahol vagyunk.
Ha nem mindig ismerjük az utunkat, küldetésünket és a helyes hivatást, az egyetlen tanács az, hogy ... csak próbálkozzon és tanuljon tovább. Ezért születtünk itt játszani és próbálni. És amikor találkozunk EZEL a kellemes érzéssel, hagyjuk, hogy minden gond nélkül vonzódjunk a játékba, és lépjünk tovább. Általában ez az alkalom a használatra. Ezután a fej megpihent és megtelepíti a szívet. Akkor a legintenzívebb érzés, mert a fejünk nem szűr semmit.
Ne aggódjon, abban a labirintusban nincs ilyen sötétség. Mindig látunk legalább egy lépést előre, hogy eldönthessük, érdemes-e tovább sétálni, vagy megfordítani a táblát. A legfontosabb, hogy nem kell túl sokáig állni az útvesztő kereszteződésében. Tegyen lépéseket, még ha kicsi is, még mindig jobb, mint egy lyukban állni egy helyen. Ekkor fennáll az összeomlás veszélye.
Nem fogjuk kitalálni és megtervezni az utolsó szavunkat a végén, utunkat és küldetésünket, csak azt a tapasztalatot kell élnünk, amelyet naponta felajánlanak nekünk.
Sok kellemes érzést kívánok az útvesztőjében járva.