Miért jelentett problémát a terhességem? Miért kellett idő előtt szülnem? Miért kellett elveszítenünk a második fiunkat?
Miért jelentett problémát a terhességem?
Miért kellett idő előtt szülnem?
Miért kellett elveszítenünk a második fiunkat?
Miért nem lehetek újra anya?
Miért kellett megtörténnie velünk?
Kérdések, amelyeket már három hónapja feltettem magamnak, és senki sem válaszol rájuk. Soha nem is fog válaszolni. Hogyan éljek ezzel? Hogyan lehet ezt kezelni? Nem megy jól. Még mindig minden a szemem előtt van, még mindig mindent minden oldalról elemzek. Az orvos szavai továbbra is zümmögnek a fejemben: "Készülj a legrosszabbra.".
Nem is tudom, hogy az apróság rájött-e, hogy életben van. Nem is tudom, megérezte-e, hogy vele vagyunk, beszélünk vele, simogatjuk. Nem is tudom, milyen szemei voltak. Soha nem is látott.
"Meghalt a babád!" - mondta az orvos a liftek folyosóján ! Egy hang, mintha egy kutya halt volna meg ! Igazolhatatlan, érthetetlen cselekedetről azt mondják, hogy intelligens és képzett orvos! Inkább hallgatnék a velünk folytatott kommunikációról, és tartózkodnék a hozzászólásoktól. De még mindig megtalálható benne egy kis emberiség. Megengedte, hogy búcsút vegyünk a morzsától. Nem kívánom senkinek, hogy a gyermeket először tartsa a karomban, és az meghalt. A kezedben hűvös gyermek. Olyan morzsát, amelyet soha többé nem fogsz a szíved köré fonni, amit soha nem adsz olyan istennek, amelyet anyád soha nem mond el neked! Nem leírható fájdalom. Kétségbeesés, sírás, harag!
A fehér ládát kis sírba süllyesztik. Ez egyáltalán lehetséges? Tényleg ez történik velünk? Legyen rossz álom, hadd ébredjek fel! De a valóság nem enged. Ez történik, és nem tudom megállítani.
Hívő vagyok, de olyan mondatok, mint: "Az Úr Isten adta, az Úr Isten vette." "Angyalod van a mennyben." Hol volt Isten, amikor ezt megengedte? Hol van az igazságszolgáltatása? Miért kell mindennap mérnem az utat a temetőbe?!
Nem bírom elviselni! Ez fáj! Sem a szív, sem az elme nem értheti meg. Ez egy olyan ütés, amelyet egyetlen anya sem akar átélni. És nem mindegy, hogy elveszít egy kétnapos, egy tízéves vagy egy harmincéves gyermeket! A fájdalom irreális! Üres karok, szemek a síráshoz.
Hogy van az, hogy azok a nők kapják meg őket, akik nem érdemelnek gyereket? Egészséges gyermekeik vannak, akik bántalmaznak, vernek, bántalmaznak. És én. Elvesztettem az enyémet. Miért? Miért kellett velem történnie?!
De van kinek élnem. Még mindig van egy hároméves fiam és férjem, akiket szeretek és kellek. Bennük erőt keresek a következő élethez. Miattuk minden reggel fel kell kelnem és dolgozni. Vannak jobb napok, vannak rosszabbak is. De vannak ennél rosszabbak is.
Talán ez volt az utolsó lehetőség, hogy újra anya legyek. 40 éves vagyok, az esélyek csökkennek, a kockázatok nőnek. És e fájdalmas élmény után nem tudom. Félek. Mi lenne, ha újra megtörténne? Ezt már tényleg nem tudtam kezelni!
És ezért folyamatosan kérdezem magamtól: miért?
Miért kellett megtörténnie?!
És ismét senki sem válaszol. A fájdalom nem csillapodik.
A könnyek még mindig folynak. A szív vérzik.