Sikerrel jártak a világon, otthon nem ismerjük őket! Oli Džupinková minden szombaton külföldön élő szlovákokat mutat be. További tippeket küldhet a [email protected] címre.

Lenka Rábarová

Lenka Rábarová Nagyszombatban született. Először 16 éves korában indult Amerikába. Egy évig olyan családban élt, amelyet nem ismert, és ott járt iskolába. Akkor is elvarázsolta a Szlovákián kívüli élet. Az első középiskolai év után Bécsbe mentek dolgozni osztálytársukkal, és ott maradtak öt évig. Jogot tanult és álma a büntetőjog gyakorlása volt. Amikor azonban elment az első tárgyalásra ügyvédjével, rájött, hogy nincs gyomra hozzá. Később ezért a kereskedelmi jognak szentelte magát. Lenka Bécsben akart maradni, mert tudta, hogy ott jól fog keresni, és mindent megtudhat. De érezte az ürességet. Ezért elkezdett más tevékenységeken gondolkodni, ezért fél évvel az egyetem után Kambodzsába utazott. Ez az út megváltoztatta az életét. Azóta csaknem kilenc éve Szlovákián kívül él.

szlovák

Oli: Nem bánod meg azokat az éveket a jogi egyetemen?

Lenka: Az ember minden munkában és az élet bármely területén alkalmazza a jogot, ezért nem bánom, hogy a jogot tanulmányoztam.

Oli: Amikor először járt Kambodzsában, mi volt a terv?

Lenka: Eredetileg csak fél évig kellett mennem, hogy kipróbáljam. De amikor visszatértem, nem tudtam visszatérni a pályára. Abban az időben sok pénzem és üres életem volt, és még mindig hiányzott valami. Most boldog vagyok és elégedett. Nincs szükségem visszatérni erre a kereskedelmi életre. Gyakran az ember kénytelen olyan munkát végezni, amelyet nem élvez, egész életében. Megy dolgozni és otthon, unatkozik. Hála Istennek, viszonylag fiatalon olyan munkát találtam, amely kielégít és boldoggá tesz. Azóta Kambodzsán kívül Vietnamban, Burundiban, Kenyában és Indiában vagyok.

Oli: Mit tett ezekben az országokban?

Lenka: Vladimír Krčméry professzornál és az Egészségügyi és Szociális Munka Egyetemen dolgozom, St. Erzsébet. Főiskola Szent Elizabeth-nek különféle projektjei vannak. Kambodzsában vannak árvaházak HIV-pozitív árváknak. Mindig volt orvos és én, mint nem orvos. Mi voltunk az árvaház felelőse. Kenyában több projekt logisztikájával foglalkoztam - klinikák, egészségügyi központok, alultáplált gyermekek projektjei, házak utcagyerekeknek. Felelősek voltunk a személyi logisztika mellett is. Mindenki, aki más afrikai projektekre járt, átment Nairobiban, vagyis rajtunk keresztül, mi pedig felvettük őket a reptereken, vettünk jegyet és továbbküldtük, vagy megoldottuk, ha probléma adódott. Burundiban én voltam a felelős a kórház vezetéséért. Vietnámban pedig pénzügyi támogatást indítottunk a már működő vietnami projektekhez, ahol csak felügyeltem, számlázással és hasonlókkal foglalkoztam. Több emberrel megalapítottam a Cesta domov polgári egyesületet is.

Oli: Néha még tanít is?

Lenka: Egyszer, amikor a szemeszter alatt hosszú ideig otthon voltam, szemináriumokat tartottam az iskolában. Általában azonban rövidre jövök, és nem lehet beépíteni a menetrendbe.

Oli: Ha szeretnék önkéntesként/a St. University Egyetem alkalmazottja lenni. Elizabeth, meg kell felelnem néhány feltételnek?

Lenka: Szükség van legalább néhány egyetemi tanulmányra, de megvizsgálják az ember érdeklődését és motivációját is. Miért akar kimenni. Ha rossz motivációval érkezik egy személy, az nem biztos, hogy annyira segít, mint az, aki tudja, miért akar távozni.

Oli: Három évig voltál Indiában, ez a te munkád?

Oli: Miért hívják Hazaútnak?

Lenka: Az otthon nem az a hely, ahol él, hanem ahol boldognak érzi magát, és ahova szeret visszatérni. És talán ezeknek a gyerekeknek hiányzik a boldogsághoz való oktatás Csak akkor lesz több lehetőségük az életben. Rajtunk keresztül valami jobb felé tartanak. Nagyobb esély az életben arra, hogy jobb és boldogabb legyél.

Oli: Véleményem szerint nehéz szlovákiai emberektől pénzt szerezni, Ön Indiában keres pénzt gyerekeknek. Valószínűleg nehezebb ...

Lenka: A bizalomról szól. Úgy tűnik, hogy néhány gazdag emberhez fordulok, és elegendő pénzünk lesz. Inkább van tapasztalatom azzal kapcsolatban, hogy akiknek van és lehet hozzájárulniuk, tehát nekik van gondjuk adni, és inkább valaki a közép- és alsóbb osztályból járul hozzá. Szomorú, de Teréz anya azt is mondta, hogy nincs szegénység a világon, mert probléma a szegények táplálása, de a gazdagok táplálása.

Oli: És az embereknek vannak előítéleteik.

Lenka: Ez igen. Nagyon gyakran találkozom azzal. Nem hiszem, hogy te választanád a születésed helyét. Nem azt választja, hogy melyik családba vagy milyen körülményekbe fog születni. Nagyon sajnálom azokat az embereket, akiknek előítéletei vannak, és azt mondhatják, hogy ők a hibásak. Nem olyan mint. Lehet, hogy az, aki nem jut el oda, és aki nem látja, nem fogja megtudni. Több olyan ember lehet, aki nem járt ilyen országokban, és tudja, hogyan kell őket azonnal elítélni. Sokkal szebb lehetne a világ, ha mindenki kinyitná a szívét, tudna segíteni, és rájönne, hogy nem ők a hibásak. Ha rossz körülmények között születtél, nem a te hibád, hogy nem tanulhatsz.

Oli: Hogyan érzékelik a helyiek, hogy a világ minden tájáról érkeznek önkéntesek hozzájuk, és megtanítják őket gyermekeiknek?

Lenka: Kezdettől fogva gond volt ezzel. Mivel a szülők már kiskoruktól munkába küldték a gyerekeket, és így a család elvesztette az egyik munkaerőt. Ha nem dolgoztak, gondozták a kisebb testvéreket, vizet kellett vinni, megtisztítani, főzni. Nehéz volt megmagyarázni nekik, miért kellene a gyereknek iskolába járnia. De most boldogok. Amikor a gyermek visszatért a bentlakásból, másképp viselkedett, magabiztosabb volt, sok mindent megtudott, és a szülők rájöttek, hogy az iskola segít a gyermeknek, és nagy az érdeklődés a gyermek oktatása iránt.

De vannak olyan gyerekek is, akik idősebb korban abbahagyják az iskolába járást. Nem tetszik nekik, és szüleik, mivel képzetlenek, nem tudják, hogyan kell motiválni a gyerekeket az iskolába. Sokan megértették ezt, de még mindig vannak, akik nem.

Oli: Teljesen ingyenes oktatásuk van?

Lenka: A szülők is hozzájárulnak az oktatáshoz. Mert amikor először ingyen volt, sok gyerek abbahagyta az iskolába járást. Kényszerítik őket, hogy ugyanezt tegyék, és legalább egy kicsit hozzájáruljanak, ezért jobban értékelik, és a gyerekek iskolába járnak. A szülők figyelnek.

Oli: Milyen az iskola Manviban? Milyenek a gyerekek?

Lenka: Tíz évvel ezelőtt alapították azt az iskolát, ahol dolgozom. Minden, ami ott épült, a külső támogatásnak köszönhetően jött létre. Körülbelül 800 külföldi volt - önkéntes. A gyerekek megszokták őket. Nagyon szeretem azokat a gyerekeket. Nincs semmijük és megoszthatják. Három évvel ezelőtt ott ünnepeltem 31. születésnapomat, és ott kaptam a legszebb ajándékot, amit valaha kaptam. Egy kislánytól származott, aki nagyon szegény volt, semmije sem volt, ezért annyira szeretett volna nekem valamit adni, hogy talált egy zsírkrétát. Az a fajta papírborító, amelyre a zsírkrétákat húzták, de a zsírkréták már nem voltak ott. Ez csak egy csomagolás volt, amelyet szépen becsomagolt egy noteszből kitépett papírba, és odaírta: "Boldog születésnapot, Lenka!" és nekem adta. Akkor sok ajándékot kaptam, de nem nyitottam meg előttük. És amikor kinyitottam ezt az ajándékot, nevettem azon, amit ő adott nekem, de aztán könnyek szöktek. Olyan gyönyörű ajándék volt, tényleg nem volt semmije, és talált valamit, amit szívből adott nekem. Nagyon szép volt. Azok a gyerekek nagyon kedvesek. Még azoknak az önkénteseknek is sok tapasztalata van, akik gyermekekhez mennek. Hetente egyszer kapnak egy fél banánt, és nem okoz gondot, hogy ezt a felét megosszák egy önkéntessel.

Oli: Milyen a gyerekek kapcsolata azokkal az emberekkel, akik pénzt küldenek nekik az oktatásra? Van valamilyen kapcsolatuk velük?

Lenka: Nagyon jó, sőt személyes találkozókat is szerveztünk, amelyek nagyon szívélyesek. De nem akarjuk elmondani a gyerekeknek, hogy szponzorálják őket. Mondjuk nekik, hogy azok az emberek, akikkel leveleket írnak, meglátogatják őket. Ezek a barátaik, akikkel randizom. Minden támogató személy évente legalább három levelet kap - a gyermek által készített karácsonyi és húsvéti képeslapot és egy plusz levelet.

Oli: Milyen India van a szemedben?

Lenka: India később felébred. Az irodák és üzletek csak körülbelül tíz órakor nyílnak meg. Először sokkot jelentett számomra. Reggel megérkeztem, és pénzt akartam váltani, vásárolni néhány dolgot, és minden bezárt. Az iskolák is különböző időpontokban indulnak. Az iskola, ahol dolgozom, 9: 15-kor kezdi a tanítást. Brit rendszerük van, mivel brit gyarmat volt, és sok szokásuk van. Mindannyian reggel találkoznak az iskola előtt, ott indulnak, bejelentik a reggeli bejelentéseket, a gyerekek eléneklik a himnuszt, imádkoznak, majd elmennek az osztályba. Az óra 35 percig tart. Az alanyok különbözőek. Indiában több nyelv létezik, és minden államnak más és más a hivatalos nyelve. Egy olyan iskolában vagyok, ahol angolt tanítanak. Ez nagyobb esélyt ad a gyerekeknek a jövőben. Amikor a munkáltatónak választania kell valaki között, aki tud angolul és aki nem, akkor olyat választ, aki tud angolul. De a gyerekeknek több nyelvük van - az angol mint a tanítási nyelv, az állam hivatalos nyelve (Karnataka) - a kannada, India hivatalos hivatalos nyelve - a hindi, és néhány gyermeknek még mindig az anyanyelve van. Attól függ, honnan származik. És nemcsak beszédről beszélünk, hanem írásról is, tehát három különböző szentírásról. Az iskolába járás tíz év, majd két év felépítményként és végül legényként.

Oli: De kultúra és szokások tekintetében az ország teljesen más, mint Szlovákia.

Lenka: Nagyon nagy a különbség. De a legnagyobb a társadalomban van. Indiában vannak kasztok. És ez tükröződik az emberek mindennapi működésében. Emiatt sok gyermek egyáltalán nem jár iskolába, mert hátrányos megkülönböztetés éri őket. Különösen azok, akik a legalacsonyabb kasztból származnak. És név szerint meg tudják mondani azt a falurészt, amelyben élnek, és akkor hatalmas a megkülönböztetés. Mindannyian egyenlőek vagyunk, de Indiában ez nem így működik. És Indiában is a megbeszélt házasságok mintegy 90 százaléka működik. A lány szülei találnak valakit, akivel az esküvő előtt körülbelül egyszer találkozik, majd élete végéig együtt kell élnie a fiúval. Először furcsa volt számomra, de amikor összehasonlítjuk a válási statisztikákat, az összehasonlíthatatlan. Azok az emberek úgy vélik, hogy szüleik a legjobbat akarják nekik, ezért együtt fognak élni. Megértésről és kompromisszumról van szó, és megpróbál megtalálni a közös utat, és együtt boldogok lenni.

Oli: Olyan nyugodtnak, nyugodtnak és boldognak látszol. Te magad mondtad. Hiányzik valami?

Lenka: Alapvetően nem hiányzik semmi. Nagyvárosokban éltem - Bécsben, Phnom Penhben, Nairobiban és sok lehetőségem volt. Vásárlás céljából sok emberrel találkozhattam, és mindig azt gondoltam, hogy csak a nagyvárosokban tudok boldog lenni. Aztán három évvel ezelőtt eljöttem Manviba, egy kis indiai városba, ahol még vásárolni sem lehet jól, és az interneten rossz jelzés érkezett, úgy gondoltam, nem fogok sokáig kitartani. És saját meglepetésemre boldog voltam. Úgy éreztem, hogy oda tartozom, és ott kellene dolgoznom. Nem gondoltam arra, hogy mi lehet máshol, és mi hiányzik, de szerény voltam ahhoz, ami van. Hálás voltam azért, ami megvolt.

Oli: De rendszeresen be kell oltani. Még most, a találkozónk előtt is egyről jöttél…

Lenka: Vannak oltások, amelyeket meg kell és időnként meg kell újítani. De amikor a környéken tartózkodó személy higiéniát tart, csak ivóvizet iszik, semmi sem történhet. De rosszabb, ha például egy szúnyog megharapja, és lehet malária, dengue-láz. Dengue-lázam volt, nagyon rossz volt, fél évig jöttem össze. De különben nincs különösebb nagy veszély.

Oli: Az ebola ma már nagyon elterjedt Nyugat-Afrikában, több mint 4000 ember meghalt. Eljutott az USA-ba, és gyanú is megjelenik Európában. Az ebola még nem jelent meg Indiában?

Lenka: Még nem.

Oli: Hogyan tölti szabadidejét Manviban?

Lenka: Állítólag munkamániás vagyok. (nevet) lenne időm, de a munkában töltem. De a munka kitölt engem. Ráadásul vidéken nincs annyi lehetőség, amit meg lehetne tenni, ezért nem oldom meg. De akkor jógázom, amikor egész nap a számítógép mellett vagyok, ezért szükséges.

Oli: Valaha visszatérsz-e Szlovákiába?

Lenka: Nem tudom elképzelni, hogy végleg visszatérek Szlovákiába. Megszoktam a hőséget, de főleg, hogy az ottani élet jobban megfelel nekem. Az emberek mások, szívélyesebbek, jobbak magamban, és ott jobban érzem magam. Természetesen egyszer-egyszer haza akarsz jönni, megnézni a családodat, de akkor mindig várom, hogy visszamenjek.