A tátrai Ján és Milan Filipskí a híres négy szakaszból álló verseny 3. évének bajnoka
- Szöveg: Michal Bulička
[email protected] - Fotó: a Fülöp-szigeteki testvérek archívuma
- Időpont: 2019. november 24
Nem annyira ismertek, de a legendás francia négyfutamú Pierre Ment versenyből 1988-ban elnyerték a címet. A wimbledoni teniszezők számára fontos, hogy ez az Areches Beaufort-i esemény a síalpinisták számára. Gálfy, Lichý, Leitner, Trizna és Madaj szlovákok álltak a dobogón. De csak Ján és Milan Filipskí testvérek, a nőknél pedig Tatiana Mosková és Jana Heczková - Madajová érték el a legmagasabbat.
Areches-Beaufort 1988. Pierre Ment harmadik éve. Mire fog emlékezni évek múlva?
Hosszú ideje, 31 éve. Egyébként nagy élmény. Már nem emlékszem, hogyan értesültünk Pierre Ment versenyéről. Akkor ketten álltunk rajthoz - az egyetlen szlovák. A négy szakasz mindegyike 35-40 kilométert mért, 4-5 órán át voltunk a pályán. Abban az időben ez egy teljesen más verseny volt, mint annak idején, sokkal nagyobb kihívást jelentett.
Több szakasz kiküszöböli a véletlenszerű nyerteseket. Meg kellett szerezned a győzelmet. Mik voltak az egyes szakaszok paraméterei abban az időben?
A pályák ma hasonlóak azokhoz, amikor változás következik be, főként a jelenlegi hóviszonyok vagy lavinaveszély miatt. Emlékszem egy tavalyi balesetre. A 3. szakasz során egy lavina borította be az egyik szervezőt. A versenyzők megállapodása után született a döntés, hogy az utolsó 4. szakasz az idő megmérése nélkül megy a meggyilkolt versenyszervező tiszteletére. Ezt azonban nem mindenki értette, és folytatta a versenyzést ... Tehát részt kellett vennünk a versenyen, később pedig Pierre Menta többszörös nyerteseinek, Greco és Meraldi-nak, hogy megőrizzük pozícióinkat.
Emlékezni fog arra, hogyan alakult a sorrend, és mikor döntött a győzelméről?
Emlékszem, kezdettől fogva mi voltunk az élen. A harmadik napon vezetésünk 20 percre emelkedett. Az utolsó hosszú mászás során azonban elfogyott az erőm. A bátyám rendben volt, úgyhogy felvettél egy kötélre, és megvédtük a vezetést, és az utolsó szakaszban már fenntartottuk a bajnokságot. Abban az időben testvéri segítségünk nagy választ kapott. Egy helikopter repült felettünk állandóan, és sokáig filmezte, ahogy a bátyám kötélhez kötött és az utolsó mászás tetejére húzott. Később megjelent egy cikk a "Ballad of John and Milan Filipski" című helyi újságban.
1988-ban Franciaországba érkeztél a verseny 3. évére. Az első két évben az első tízben kizárólag francia versenyzők domináltak. Első próbálkozással nyertél. Egy évvel később második voltál. A mai napig te vagy az egyetlen nyertes egy nem alpesi országból. Nézte-e valaha nézőként Pierre Mentát?
Amikor Pierre Menta 20. éve lezajlott, a szervezők meghívták az összes korábbi nyertest. Megkeresték és meghívtak minket a szlovákiai francia nagykövetségen keresztül. Az ünnepélyes szertartáson az összes nyertest átadták a nézőknek. Mindkettőnk meghatott volt, talán a legnagyobb tapsot kaptuk. Talán ekkor jöttünk rá, hogy az évek során mennyire jelentős volt a győzelmünk.
Paradox, hogy a leghíresebb versenyen ilyen egyszerű, hétköznapi kupa volt, amikor tegnap néztem, ez a trófeagyűjteményem talán legszembetűnőbb kupája. De ez a legértékesebb trófea.
Térjünk vissza az elejére? Hogyan kezdtél el valójában síelni?
A kežmaroki sígimnáziumba jártam, osztálytársaim az általános iskolában, de Kežmarokban is Robo Gálfy és Timotej Zuzula voltak. 1975-ben, érettségi koromban, befejeztem első síhegymászó versenyemet Roháčén - a "Roháče Mini Rallyt", amely valószínűleg a mai "Nyugat-Tátra oldalirányainak" elődje volt. Bár ez a verseny számomra nem volt sikeres, a síhegymászó karrierem itt kezdődött, 10 évig tartott.
Mennyire más az akkori verseny, mint a mai?
Kezdetben ez egy olyan sport volt, amelyet a hegyi szolgálat és a hegymászók gyakoroltak, spontán módon, rendszer nélkül, edzők nélkül, tisztán intuitív módon.
A mi korunkban a versenyek rendszere dominált. Elég bonyolult rendszer volt. Minden szakaszhoz volt egy meghatározott időkorlát, amelyben a szakasz teljesítéséhez szükséges volt, a határ túllépése után büntetőpercek vagy pontok lettek hozzá, sőt, erre nem is emlékszem. A szakasz során az időmérők 20-30 percig tartottak felfelé, de hatalmas szlalom is volt az időre. És az idők összeszámlálása után így jött a verseny győztese.
A hatalmas szlalomot természetesen nyílt és felkészületlen terepen hajtották végre, majd rendes lesiklópályákkal lovagoltunk, amelyek papíron nem voltak olyan egyszerűek, mint manapság. Tehát a sí minősége befolyásolta a szlalom eredményét, ami nagyon fontos volt a verseny összesített eredménye szempontjából. Ez azt jelentette, hogy akkoriban nem fektettünk akkora hangsúlyt a sílécek súlyára, mint ma. A hatalmas szlalomot kötélhez kötött párban hajtották, és a mai szempontból igazán érdekes volt, hogyan fejlődött ez a technika. Mert eleinte gyakorlatilag a kötél teljes hosszán, míg később gyakorlatilag egy rövid kötelen hajtották.
Azokban a napokban a síhegymászó verseny volt az elején, akkor speciális diétát tartottál és némi más regenerálódást vettél igénybe, mint az alvás.?
Amikor eszembe jut, hogy milyen ételeket fogyasztottunk abban az időben, hihetetlen, hogy ilyen előadásokat tudtunk adni. Egymásba toltuk az akkori állapotot, kolbászt, főleg sok sonkát, szalonnát, hegymászást, mindenképpen egy csokit, mert azt hittük, hogy ez a legjobb. Ma igazán vicces vagyok, mert semmi köze nem volt a sportolók optimális étrendjéhez, ahogyan ma ismerjük.
Mi motiválta a versenyzésre?
Az első versenyeken találkoztunk az akkori szlovák alpesi síelőkkel, amelyek olyan nevek voltak, mint Pavol Rajtár, Marián Tonkovič, Jožko Gürtler., Nekünk akkoriban a szlovák hegymászás nagy nevei. Idővel az első olasz versenyekre jelöltek minket Olaszországban, aztán ez valahogy magától ment. Akkor az első sikerek még minden sportolóhoz hasonlóan még nagyobb edzéssodrásra motiváltak minket. Tetszett, hogy fokozatosan építettünk tiszteletet külföldön is, és gyakorlatilag minden külföldi versenyen elképzelhetetlen volt számunkra, hogy a dobogón kívülre kerüljünk. Ez volt az első szempont. Azokban a napokban szinte lehetetlen volt nyugatra utazni. És csak a lehetőség, hogy megismerjük a vasfüggöny mögötti világot, a második nagy motiváció volt.
Egy szezonban hányszor sikerült külföldön versenyeznie?
A hegymászó egyesület jelölt minket külföldi versenyekre. A válogatott feje Pavol Rajtár volt. A szezon során átlagosan ötször sikerült olaszországi versenyeken részt vennünk, emellett szükség volt a hazai versenyek teljesítésére. Utaztunk az ún "Deviza ígéret", amely lehetővé tette számunkra, hogy valutát vásároljunk, például 25 dollárt. Ez természetesen nem volt elég, így abban az időben, mint általában, mindenhol devizákat kerestek.
Keményen edzett, félprofi vagy csak szabadidejében, munka után?
Egyetemi tanulmányaink során edzettünk a legjobban. Képviselői munkámnak köszönhetően tanulmányaim során egyéni tanulmányi tervem volt, ami igazán nagyszerű volt. És nagyon keményen edzettünk, szinte naponta. Nemcsak a sebességtartást, hanem az időméréseket is intenzíven edzettük. Gazdaságot folytattam, és elég sok időm volt. Sokkal nehezebb volt az orvostanhallgató bátyjának, és az egyéni tanulmányi terv alapvetően haszontalan volt, mivel tanulmányai nem engedték meg, hogy ne vegyen részt tanulmányi előadásokon és gyakorlatokon. Mai szempontból, amikor kicsit jobban ismerem az edzés alapelveit, nem is akarom elhinni, hogy spontaneitásunkkal elértük az elért teljesítményt. Voltak olyan hetek is, amelyek során négyszer futottam a Slavkovský štítbe, ami edzés szempontjából valószínűleg nem volt jó, talán inkább kontraproduktív. Egyedül edzettünk, edzői felügyelet nélkül, azt gondoltuk, hogy ha este holtan zuhanunk ágyba, akkor jól edzünk…