Milyen, amikor egyetlen srác úgy dönt, hirtelen 6 gyereket fogad be az életébe? Milyen, amikor ennek a hat gyereknek lehetősége van rádöbbenni, hogy van más, mint alkohol, verekedés, erdőbe menekülés, éhség, nyomor, amiről fogalmunk sincs?.

Van bátorsága? Kicsit őrült? Hihetetlen emberbarát?

Talán együtt és még sok minden más: ez az egész Milan Daniel, aki a Horváth család testvéreiről gondoskodik.

Hogyan kerül ki egy gyermek az árvaházból, mint te, pedagógus és hivatásos apa munkájába?

Türelem, alázat, önfegyelem. Ha céghez akarsz tartozni, akkor alkalmazkodnod kell hozzá. Esetünkben annál is inkább, mert még soha nem voltunk és soha nem éltünk abban a társaságban. Az árvaház falai mögött teljesen más volt (volt) az élet, és névtelen emberként állsz ott a külvilág és az árvaház belső szabályai számára, olyan számmal vagy matricával, amelyet távozásáig senki sem ad le . A gyermekotthon minden gyermekének meg kell oldania a saját kérdéseit, amelyekre nem tudja a választ.

Pl.: Ki vagyok, honnan jövök és milyenek, vagy a szüleim voltak, hogy ne hibáztassam kudarcukért, foglalkozzam az öröklött génekkel, a múlttal, tudjam, hogyan fogadjam el, ne féljek a bőrszíntől vagy fogyatékosság, az árvaház elhagyása után már alternatívát kell kínálnia az életre, és határozottan nem lehet bizonytalan. Nagy önfegyelemmel dolgozva önmagunkon, hogy mindannyian teljes mértékben élhessünk és legyőzzük a társadalom számára hasznosakat. Ettől azonban nem válik gyermekotthon ill. nem tanít, mindenben és mindenütt hiányzik.

másképp

Nem könnyű, ha magad akarod megtenni.

Azzal, hogy elismerem ezt az ötletet: én magam megegyezek a vég kezdetével.

Mindannyiunknak, aki ilyen útra indul, számolnia kell azzal a ténnyel, hogy könnyek és esések, valamint emelkedők lesznek. egyszerűen összefoglalja ezt a mondatot: úgy tűnik, újjászületik, de csak akkor, ha ő maga vágyik rá.

Ha nem, akkor a szülők nyomában 90% folytatja. ez is családi minta lesz. Szomorú, hogy ez már a sajátja, és így a visszaesés körhinta napjainkban megismétlődik (merem állítani és mögötte állni).

Ez arra a döntésre vezetett, hogy megvédem a gyermekeket erről. Nem volt más út, és amikor sem a család, sem az árvaház nem adta meg, akkor valaminek történnie kellett velem, mert akartam. Nem akartam máshogy menni, mint méltósággal és szeretettel. Születni kellett, hogy tovább tudjak menni, és valóban megismerhessem magam.

Valaki ezt "én tettem" -nek fogom hívni. Engedéllyel hívom: Hála Istennek, hogy te vezettél, te vezettél, és nem hagysz el. Az ő és a társadalomban élő emberek segítsége nélkül ez nem volt lehetséges és soha nem fog működni.

Nevezetesen: Nincsenek olyan társadalmi kapcsolataink, amelyek hosszú évtizedek óta kialakultak (nagyszülők, nagybácsik, nővérek, testvérek, nagybácsik, nagynénik, ismerősök, ismerősök ismerősei, családom másik családja, különböző generációk rokonai és hasonlók). Nem örökölünk semmit, hogy visszapattanhassunk vagy otthonunk legyen. Az otthon egy álom, bennem van, és elkezdtem az örökbefogadott gyerekekkel alkotni. Azt akarom, hogy a kreativitás legyen és velünk és bennünk maradjon az élet végéig, mert látom benne Istent és az ő szeretetét. Ha szükséges, összeszorítom az ujjaimat, és ha szükséges, megkapom az ő dicséretét. Mindig különböző formában történik, de előfordul.

Az árvaház nem igazi otthon - bár: mit tanultál ott életre és apád hivatására? Példaképed volt valakiben?

Nem, nem volt példaképem, és nem tanultam ott semmit. Nem emlékszem jól az árvaházra, és sajnálom a benne töltött időt, mert a mi időnkben még nem volt gyermekkorunk és nem ismertük az érzelmek egyikét sem: szeretet, simogatás, megértés, hogy valaki hozzánk simul és beszél velünk, magyarázza el nekünk, miért van olyan sok és sok más megválaszolatlan kérdés.

Váratlanul jött a hat gyerekhez. Emlékszel az egész történetre a kezdetektől fogva?

Igen emlékszem. Oktató voltam a ružomberoki gyermekek diagnosztikai intézetében. Volt egy ismerősöm, aki p. igazgató egy helyi iskolában. Lučenecbe költözött, hogy férfi legyen, és dolgozott - és dolgozik - a lučeneci MSÚ-ban. Mesélt erről a családról, és segíteni akart nekik. Tudta, hogy önkéntesként a foglalkoztatás mellett részt vettem ebben a munkában (a családok segítésében). Utaztam, és ennyi volt.

Szerelem első látásra. Figyelmen kívül kellett hagynom az összes velük történt atrocitást, hogy készen álljak a nap 24 órájában segíteni nekik. Pontosan az egész rendszer kudarca miatt bukott meg (szociális hivatalok, gondviselők, gyermekszülők, iskola stb.).

Mindenki mindenkit hibáztatott, mindenki mindenkit hibáztatott, és mindenki a korlátozott kompetenciáira hivatkozott. A paradoxon az volt, hogy mindig tudatták velem, hol vagyok, és nem kötelesek semmilyen információt megadni, sem velem beszélni, sem szórakozni. Nos, ha nem, akkor valaki más úgy intézte el, hogy ketten eljöttek a diagnosztikai intézetünkbe, és ez volt a kezdet, amikor elkezdtem harcolni más testvérekért, akiket szerettem volna egy fedél alá juttatni. Heves 4 éves harcok, de valami ment.

A főnököm beleegyezett, hogy mindannyiunkat elfogadja nekünk, ezért elkezdtük védeni. Ennek ellenére a hatóságok továbbra sem nyújtottak nekünk semmilyen információt a gyermekekről. Viszont kettőnk volt velünk, és elmondták, hogy a többi valószínűleg hol lesz.

Nagyon könyörögtek, hogy találjam meg őket, és vigyem el hozzájuk, hogy nem akarnak nélkülük élni. A többi testvérük szétszórva volt Szlovákiában és különböző intézményekben. Nyolc gyerekből hatot találtam. Közülük kettőt már külföldön is örökbe fogadtak, annak ellenére, hogy tudtam, hogy gondozni akarom őket.

Nem hallgattak újra, és ezért szívük egy része örökre elveszett. Láttam a szikrát, és örökre eltűnt. Soha többé nem láttam a szikrát a szemükben, bármennyire is igyekeztem. Viszont egész életem megvan rá (legalábbis remélem, hogy nem lesz rövid, a munka nagyon sok). A gyerekek azonban egy évnél tovább nem lehettek velünk, ezért a gyermekotthonba utaztak. Ott megint megoszlottak, és ezzel vége lett mindennek, amit még mindig jónak, emberi és gyönyörűnek hittem.

Csak egy kérésük volt. Együtt lenni. Ez nem engedte, hogy gyalogosként aludjak, és elkezdtem hozzájuk utazni. Küldjön leveleket, örömet okozzon mosolyogással és ostobaságokkal az utcán vagy az intézmények ablakai alatt, ahol voltak. Csak az intézetek munkatársai gondoltak őrültnek, és ezt hajlandó voltam elfogadni. A gondolati körhinta a gyermekek örökbefogadásával kezdődött. Hogyan? Nincs mit adnod nekik? Kevés van, nincs háza, pénze tartalékban, akkor mit ad nekik? Ugye nem lehet az örökbefogadásukra pályázni? Térdelj és kérj Istentől segítséget. könyörögtem.

Milyen érzés? Mi egyszerű, mi nehéz, mi telt el, azt sem tudja, mikor?

Nehéz és gyönyörű. Ez könny és nevetés. Családról van szó? Ha igen, örülök, mert nem ismertem a melegét és az illatát, de megpróbálom nekik adni. A család gyönyörű, ez minden. Nehéz lebontani mind az öröklött, mind az öröklési szokásokat, minden, ami nehéz és kell, nehéz, hogy könnyebb legyen nekünk, vagy nekik. Hiszem, hogy még egyszer elküldik a jót.

Nem beszélsz néha magaddal: tehát nőre lenne szükség ehhez? Végül is egyedül vagy a csatatéren.

Nem vagyok egyedül, és azt mondom magamban, hogy nekik és nekem kell egy példakép. Egyszer az lesz. Egyelőre azt hiszem, igazság szerint, hogy nagyon nehéz lenne, és nem hiszem, hogy könnyű lenne neki. A srác és vele 6 bandita. Nem számít mekkora az áldozata, ez túl sok harapás. Nincs még idő. Amikor megérkezik, küldök neked egy értesítést, és együtt ülünk egy asztalnál, mit gondolsz?

A gyermekek minden családban különbözőek: i már tudnia kell, hogy mik az erősségei és a gyengeségei. De mi a közös bennük?

Szeretjük egymást. Áldozat egymásért. Szeretik, és még mindig félnek attól, hogy valaki megosztja őket. Nincs otthonunk, ezért továbbra is lóg rajtunk. Gyenge. Gondolkodom rajta, és közlöm veled. De együtt vannak, és ez a legnagyobb ajándék számukra és nekem is. Velük lenni ajándék.

Milyen nevelési stílust preferál? Mely értékek a legfontosabbak számodra szülőként, és próbálsz-e nevelni gyermekeikbe?

Hit, tisztelet, szeretet, figyelmesség, emberség, nevetés, fegyelem, béke. Jobban szeretem az ilyen apai nevelést. Nehéz dolguk van velem. Nem járok a kocsmába, nem dohányzom, nem iszom és csak megpróbálok velük lenni minél többet, mintha a holnapnak nem kellene (remélem nem jeleztem a gyorsat elutazás az országból, nem az, hogy én, Atyám, nem szeretek veled lenni, de figyelj - még mindig sok minden áll előttem, mit gondolsz?). Gyerünk, van mit utolérnünk.

Néha még egy "profi" apának is ki kell kapcsolnia: hol és hogyan pihen?

Velük és boldog. Lehet, hogy egyszer majd kikapcsolódom valahol rajtuk kívül, de hadd legyen 95, annyi testi és lelki állapotom, hogy ellazuláson keresztül üldözhessem őket, amikor - ne adj Isten - rossz utakon akarnak járni. Rablóknak talállak, jobb, ha nem próbálod meg!

Megtapasztaltad "öt perc hírnevedet" a Mennyből kékben. Segített? Van több lehetőséged? Mi az, ami még mindig probléma az Ön számára?

Több mint 5 percet tapasztaltam. Olyan érzést éltem át, amelyet soha életemben nem fogok elfelejteni. Mondhatnám egész Szlovákiának, hogy küldjön és küldjön jóval távolabb egymástól. Nem akartam, hogy én vagy a gyermekeim híresek legyek. A Kék a mennyből készítői elmondhatták történetünket, ahogy történt, és ahogy volt. Nem tették szenzációvá, és nem is történt semmi, amit nem tartottak tiszteletben. Szerettek és szerettek minket, és ez mindannyiunk számára világossá tette, milyen jól érezzük magunkat együtt.

Minden nap imádkozunk értük, mindenkiért, és imádkozunk minden emberért és értünk, mert ez az egyetlen legerősebb ajándék, amelyet nekünk adhatunk. Még soha nem hallottam erről a műsorról, és nem is láttam. Kék az égből az ajtónk előtt. Egész este kértem Istent, mielőtt valami erősebb történt, mint egy történet. Ez történt: Mondhatnám egész Szlovákiának, hogy küldjön és küldjön jóval távolabb egymástól.

Nincs több anyagunk, hanem emberi. Nincs több pénzünk, de szeretet és tisztelet. Nincs semmi, amit bárki megirigyelhetne. Mindent megosztunk más gyerekekkel, ugyanúgy, mint otthon. Van kaja és ideiglenes tető a fejünk felett. Új barátaink és új családunk van. Itt vagyunk egymásnak.