szindróma

A myelodysplasticus szindrómában (MDS) szenvedő betegek ellátásában alkalmazott standardok folyamatosan változnak. Az MDS-ben szenvedő betegnek hematológus felügyelete alatt kell állnia, mivel ő a legalkalmasabb az aktuális terápiás lehetőségek, valamint a csontvelő-transzplantáció lehetőségének felmérésére. A kezelési stratégia az IPSS-R módosított nemzetközi prognosztikai pontozási rendszeren alapul. Jelenleg a betegek főleg támogató kezelésben részesülnek, amely egyrészt meghosszabbítja az általános túlélést és javítja az életminőséget, másrészt ez csak átmeneti intézkedés. A jövőre nézve olyan terápiás lehetőségeket kell találni, amelyek hosszú távon serkentik a csontvelőben történő termelést.

Meghatározás

A mielodiszpláziás szindróma (MDS) a klónikus hematopoiesisben szenvedő betegségek heterogén csoportjának kifejezése, amelyet aberráns myeloid differenciálódás, diszplasztikus változások, nem hatékony hematopoiesis és fokozódó genomiális instabilitás jellemez, amelyek klinikailag perifériás citopeniában jelentkeznek (1).

Járványtan

1995-ben az Egyesült Államokban az MDS becsült éves előfordulási aránya 1500 eset volt (2). Két nemrégiben készült tanulmány, amely egy újonnan létrehozott amerikai rákregisztert használt a számításokhoz, az éves előfordulási arányt> 10 000-re becsülte (3, 4). Egy 2003-as tanulmány körülbelül 45 000 új MDS-esetet becsült az Egyesült Államokban 65 évesnél idősebb embereknél (5). Az Egyesült Államok legutóbbi tanulmánya pedig az éves előfordulást 75 esetre becsülte 100 000 ≥ 65 éves populációnként (6). Sajnos az MDS szlovákiai előfordulásáról nem állnak rendelkezésre adatok. A meglévő adatok következetesen azt mutatják, hogy az MDS túlnyomórészt idősek betegsége. Az MDS-ben szenvedő betegek körülbelül 86% -a ≥ 60 éves a diagnózis idején (a medián életkor 76 év), és csak 6% -ot diagnosztizáltak 50 évesnél fiatalabb személyeknél (5). A férfiak gyakorisága magasabb, mint a nőké, a fehér fajé pedig magasabb, mint más faji/etnikai csoportokban (3). A népesség elöregedésével az MDS-esetek száma is növekszik.

Etiológia

A veleszületett vérképző betegségek, például a Fanconi-vérszegénység növelik az MDS kialakulásának kockázatát (7). Ezenkívül az ionizáló sugárzást és a korábbi rosszindulatú daganatok kemoterápiáját, valamint a benzol expozíciót egyéb kockázati tényezőnek tekintik (8). Ezenkívül a másodlagos MDS-ben szenvedő betegek prognózisa sokkal rosszabb. A benzol fő forrása általában a cigarettafüst (9). Az MDS-hez kapcsolódó környezeti kockázati tényezők közé tartozik a cigarettázás (10–12), valamint az oldószereknek és növényvédő szereknek való kitettség (13–14). Az alkoholfogyasztás és az MDS közötti kapcsolatot számos tanulmány értékelte. E vizsgálatok eredményei azonban ellentmondásosak. Néhány tanulmány kimutatta, hogy az alkoholfogyasztás nem befolyásolja az MDS kialakulásának kockázatát (15-17). Ezzel szemben egy másik tanulmány szignifikáns összefüggést mutatott ki az alkoholfogyasztás és az MDS között (18). Egy másik tanulmány szignifikáns kapcsolatot mutatott ki a testtömeg-index (BMI) és az MDS későbbi alakulása között (17 A túlsúlyos betegeknél (BMI = 25 - 29,9) és az elhízott betegeknél (BMI ≥ 30) nagyobb volt az MDS kialakulásának kockázata, mint a normál testsúlyú egyéneknél.

Patogenezis

Az elmúlt években az új DNS-elemzési technikák megváltoztatták az MDS patogenezisének nézetét. Valójában régóta úgy gondolják, hogy az MDS-ben szinte nincs génmutáció, kivéve az MDS-t azoknál a betegeknél, akiknél fennáll az akut myeloblasztos leukémia (AML) progressziójának nagy kockázata. Ezen genetikai változások többsége azonban nemcsak az MDS-re jellemző, és más myeloid betegségeknél is előfordul (18).

Az MDS a hematopoietikus őssejtek betegsége. Az érett myeloid sejtekben található genetikai rendellenességek már jelen vannak az őssejtekben (19). A legújabb munka kimutatta, hogy az őssejtekben különféle mutációk találhatók. Ezek a mutációk proliferatív előnyt biztosítanak számukra a normál őssejtekkel szemben anélkül, hogy befolyásolnák a progenitor sejtek potenciálját (20). Bizonyos mutációk jelenléte az MDS-ben prognosztikai jelentőségű. Bejar és mtsai. (21) odafigyeltek azokra a mutációkra, amelyek káros kezelési kimenetelekkel járnak, és jelenlétük növeli az MDS AML-re történő progressziójának kockázatát. Összességében öt gén (TP53, EZH2, ETV6, RUNX1 és ASXL1) mutációit írták le, amelyek jelenléte rövidebb teljes túléléssel jár.

Az MDS-ben szenvedő betegeknél a leggyakoribb citogenetikai rendellenesség az 5 del (5q) kromoszóma hosszú karjának részleges vagy teljes deléciója. A de novo MDS-ben szenvedő betegek 10-15% -ában fordul elő (22). Az 5q mínusz a szindróma az MDS külön altípusát képviseli az Egészségügyi Világszervezet (WHO) kritériumai szerint. Az AML-re történő átalakulás alacsony kockázatával jár. Jellemzően a nőket érinti. Makrocitikus vérszegénység, hipolobulizált megakariociták, normális vagy megnövekedett vérlemezkeszám, enyhe neutropenia és a csontvelőben fellépő blasztok száma jellemzi.