(Pozsony, 2019. október 18.) - A szlovák szaléziák 1992-ben kezdték el az oroszországi missziót Szibériában. Don Marián Peciar, aki jelenleg a jakuudi egyházközségért felel, hosszú beszélgetést kínált fel a nyár folyamán, amelyben leírja a e távoli küldetés valósága. Az interjú egy része a Don Bosco magazinban jelent meg ma, 5/2019. Most hozzuk az egész interjút.
- Hogyan képzelne el egy olvasót?
A nevem Maroš Peciar, szalézi vagyok, idén tizenöt év telt el a pappá szentelésem óta, amelyből hat évet töltöttem Jakutiai misszióban. Hét éve készülök erre az élményre a bardejovi romák lelkigondozásán keresztül. Három pozsonyi év után kaptam egy ajánlatot, hogy menjek Szibériába. 2013 júniusában utaztam, és 2014 júniusa óta ott vagyok pap. Területileg a világ legnagyobb plébániáján vagyok.
- Mekkora a plébánia? Számban megvan, mint lelkész?
A plébánia területe, amikor mind Aldanot, mind Jakutszkot megszámoljuk, amelyek jogilag két plébánia, de ezeket egy szalézi misszióként kezeljük, tehát ha együtt számoljuk, akkor egy olyan területért vagyunk felelősek, amely 60-szor nagyobb, mint Szlovákia. Csak kevesebb, mint egymillió ember él ott, akiknek több mint fele azt állítja, hogy ateista vagy nem egyházi tag.
- Mesélne egy kicsit a katolikus egyház történetéről ezen a területen?
Balról: don Peter Lorenc és don Maroš Peciar, Evenkov gyermekeivel
- Most kezdjünk dolgozni. Milyen típusú tevékenységeket fejlesztettek ki a misszióban azóta?
Don Jozef Tóth a lelkipásztori munkában
- Ha le kellene írnia egy szokásos hetet: milyen tevékenységi tippek futnak Aldanban vagy Jakutiaban?
- A falu iskolája azt jelenti, hogy Jakutia mennyi távolságra van, időben, utazással?
950 kilométer az, amiben először leszünk idén, és ott él egy katolikus anya, akinek négy gyermeke van. Amikor másodszor jártunk ott, életünkben másodszor láttuk egymást, ezért az iskolába hívott minket. A szó elhangzott, és idén megyünk oda, három hétig ott leszünk, hogy elővárosi táborrá tegyük őket. Egy másik falu áll közelebb Aldanhoz, ahol Janko Krupa Tóth Jožekkel megy két-három hétre. A folyón van, tehát nincs messze, de oda csak hajóval lehet eljutni. Egy másik falu körülbelül 50 kilométerre fekszik Jakutia városától, negyedik éve vagyunk ott. Ez volt az első új iskola, amely bizalmat adott nekünk, és ez alapján egy-két évig teszteltük a dolgokat, és akkor lehetőségünk volt Jakutia más részein kínálni. Megállapodásunk van egy északi mini iskolával is, szinte az Északi-sarkkörön túl - mintegy 1200 kilométerre Jakutiatól -, ahol rénszarvaspásztorok gyermekei vannak. Két hónapra önkénteseket hívnak egész nyárra. Ezt az évet még nem tudtuk teljesíteni, de a megállapodás a csoport vezetőjének feleségével már a világon fennáll: megállapodtak, örültek ennek a lehetőségnek. De egész nyárra oda kell menni, mert csak az út egy hétig tart, és eshet, eshet is.
- Amikor így utazol, három hétre elmész valahova. Hogyan lehet megszokni az étrend megváltoztatását? Nagyjából ugyanez a nagy Jakutia?
Az étel csak egy része ennek az élménynek. Mindig az odaérkezésről szól, tehát közlekedés kérdése. Egy év télen jártunk - taxiknak hívják. Ez valójában valami "bla-bla autó" mód, amellyel az emberek megállapodnak és felhívják a diszpécsereket, hogy rakjanak össze egy csomó embert, és szükség szerint 10, 12, 24 órát utaznak. Először négy ilyen taxival mentünk, mielőtt megtettük volna a kört, mintegy 3000 kilométert tettünk meg Jakutia nyugati részén, hogy meglátogassuk kb. 10-12 plébánosunkat. Abban az évben az autónkkal sikerült, de ez még mindig tíz nap kérdése volt, ahol az úton pihentünk. Foglaltunk egy ilyen szállodát az utazók számára; kávézóknak hívják, olyanok, mint a lakóautók, ahol éjjel-nappal készen állnak az étkezések. Még csak nem is drága, és van meleg étel, kávé, tea, néhány pite. Nagyjából ez az, amit otthon meg lehet enni, csak egy hosszú út kellemetlensége van. Autóval még kényelmesebb megoldás. Nyáron két katolikust látogattunk meg a folyó mellett Čagda és Kutana falvakban. A hajón 11 óra. kicsit extrémebb.
- Utazás tizenegy egyházközség számára tizenegy órán keresztül.
A legjobban az tetszik benne, hogy megtanít egy kicsit kijönni. Szeretek dolgokat tervezni, megegyezni, felhívni, írni. Ez azonban itt nem mindig lehetséges. Tehát nagy élmény az odaadás Isten gondviselésében: Uram, úton vagyunk, mert te küldsz minket, te küldsz minket ezekhez az emberekhez, akik. amikor először jártunk ott, igazából tíz éve nem találkoztak pappal. Nem tudjuk, bevalljuk-e nekik, nem tudjuk, képesek lesznek-e szentmisét megünnepelni, nem tudjuk, hogy részegek lesznek-e vagy sem. Nos, nem tudod, mi vagy, milyen helyzetben vagy. És mégis olyan belső békében szeretnél lenni, annak ellenére, hogy nem tudod, hol fogsz aludni, akár telefonálsz, sem nem hívsz, gyakran azokban a falvakban nem ilyen a jelzés. De amivel ilyen expedíciókon találkozunk, az az elfogadásnak egy nagyon erős pillanata. Ezek az emberek nagyon értékelik, hogy egyáltalán érkezik hozzájuk valaki - egy külföldi, vagy valaki Jakutiból, az Aldanból. Ez a pillanat már nagyon-nagyon mély nekik: valaki észrevett minket, valaki megtisztelt minket. És akkor nagyon vendégszeretőek, letesznek az asztalra, csalogatják, néha még aludni is lehet.
- Most nézzük meg egy kicsit, hogy kik a hívőitek Jakúciában, és mi a helyzetük.?
- Ezeken kívül vannak más csoportok is, akiket megszólít?
- Most képzeljen el egy kis szaléziát, aki most ott van. és nagyjából ki mit csinál?
Középen, a máriánál összeroppant don Ladislav Babača, a képen két fiatal rendtárs Emanuel és Rajmund is, az egyik burundi, a másik indiai.
- Elég hosszú ideje van ott az évnek, amikor többnyire sötétben van. Hogyan kell ezt kezelni?
Különösen ezek a fiatal rokonok, akik déli, meleg országokból érkeztek - azt mondjuk, hogy +50-et cseréltek -50-re -, ezért gyakran mondják, amikor novemberben, decemberben vagy januárban visszatérnek az egyetemről, hogy ezt mondják: t láttam a napot. ”Másnap újra jönnek:„ Óóó, ma még nem láttuk a napot. ”amely visszaesik, fákra, kerítésekre, és ugyanakkor nem engedi, hogy a nap elérje az embereket. Mivel szélcsendes, így rendben van. Mert azokkal a -40, -45-el a szél kapcsán nagyon megterhelő lenne. De ugyanakkor a nap nem tör át a ködön, a ködön. Néhány táplálkozási tanácsadóval is foglalkozom arról, hogyan lehet kiegészíteni a D-vitamint úgy, hogy az ne zavarjon más olyan dolgokat, amelyek kizárhatják az embert az ilyen problémamentes működésből. A helyiek ezt úgy is megoldják, hogy viszonylag nagy halállományuk van télire. De például Tóth Jozef atya egyike azoknak, akik nem így érzik magukat, jó ideje ebben a környezetben él, többé-kevésbé egészségügyi problémák nélkül. De nem mindenki jár jól. Tehát ez az egyik módja annak, hogy megvédjük magunkat és valamilyen módon kiegészítsük a D-vitamint.
- A vége előtt egy kérdés az Ön számára: hét évet töltött Bardejovban missziós tapasztalattal a poštárkai romák között. Van-e valami közös a poštárkai tapasztalataival a jelenlegi jakutiai misszióval?
A közös például, hogy több jó szándékú tanácsot vagy beszélgetést meg kell ismételni sokszor. Valóban fel kell hajtania az ujját, és nem egy vagy két mérföldet kell gyalogolnia az illetővel, hanem talán három-öt. Ez egy olyan türelemiskola volt, vagy megtanult ülni vagy vetni, anélkül, hogy megvárta volna, hogy valaki eljusson öntözni, vagy hogy valaki eljusson. Valószínűleg nem fél attól, hogy szegényebb vagy egyszerűbb emberekkel kerül kapcsolatba. A második hasonlóság pedig az önzetlenség abban, amit csinálnak, anélkül, hogy azonnali eredményt várnának, mert mind a romák esetében, mind az egyház alapításakor mindig több generációról van szó.
Templom Jakutia
- Hogyan jellemezné jövőbeni munkájának jövőképét ebben a szibériai misszióban?
don Maroš Peciar
Maroš, köszönöm az interjút.
Rastislav Hamráček SDB beszélt, fotó: archívum és facebook Maroš Peciar SDB