Háborúk ellen: Vallások ellen: A kapitalizmus ellen

Hazudtam, ahogy a férfiak mindig

Jean Ziegler, interjú Herlinda Koelbl-lel

ahogy

Jean Ziegler szociológus kettős házaséletéről, Sartre-tal és Che Guevarával folytatott találkozóiról, az apjával való könyörtelen vitáról, 6 hozzászólás.

ZEITmagazin (ZM): Ziegler úr, egyszer azt mondta, hogy mindent a nőknek köszönhet. Miért?

Jean Ziegler (JZ): A boldogság érzéséért és a véleményért, hogy vitában is jól érezheti magát. Mi férfiak eladtuk magunkat a versenyképes gondolkodásnak és a küzdelemnek. Az egyetemesnek tekintett analitikai észnek csak szűk a valóság területe. A nők mindent tudnak, ami a valóság ezen mezején kívül esik. Nők nélkül már rég meghaltam volna.

ZM: Hogy érted?

SW: A nők rendet tartanak. Tehát nem annak a porosz értelmében, hogy a ruhákat fel kell akasztani, és még mindig le kell porolni…

ZM: A házvezetőnő ugyanezt tehetné.

JZ: És ez is egy nő. Nem, a feleségemmel, a kommunista és művészettörténésszel, Erika Deuberrel való kapcsolatom pontosan az, amit megfigyeltem Jean-Paul Sartre és Simona de Beauvoir között ... Fiatalemberként elég szorosan tapasztaltam őket. Természetesen nem akarom magam összehasonlítani velük. De nincsenek olyan Sartre-ötletek, amelyek ne Simone de Beauvoir-től származnának. Ez egy megosztott, megkettőzött tudatosság volt. Még mindig beszélek Erikával is, és minden gondolat, amellyel foglalkozom, dialektikában merült fel vele. Vagy tőle származik egy ötlet, és én elfogadom, vagy fordítva; megfogalmazása csak ezután következik.

ZM: Hogyan néz ki az együttműködésed?

Jean Ziegler (1934. ápr. 19.),
Svájcban született Hans Ziegler, a globalizáció egyik legismertebb kritikusa. A szociológia és a politika megérdemelt professzora volt az ENSZ élelemhez való jogának különleges előadója. A közelmúltban jelent meg "A remény keskeny járdája" című könyve.

JZ: Erika nélkül nem lenne aktuális, erősen önéletrajzi könyv "A remény keskeny járdája", és nem lenne korábbi.

Először ceruzával írok, majd egy régi elektromos gépre csapok, és Mrs. Salliné kerül, aki sokkal több, mint a titkárnőm, és egyetemi éveim óta velem van. Tőle megy a verzió Erikáig, aki lemészárolja, és a kézirat visszatér hozzám. Újra megnézem, újra Erikához megy, és ha beleegyezik, Párizsba küldjük, ha jó. Ráadásul szegény svájci német vagyok, míg ő francia. Öt államban bankárok és diktátorok pereltek kártérítés ellen, mert többször megtámadtam őket a könyveimben. 6,6 millió frankot kellene fizetnem, de tönkrementem. A ház, amelyben élek, feleségem, Erikaé.

ZM: Az első feleséged Wédad Zénié egyiptomi szociológus volt. Nagyon hamar megnősültél ...

JZ: Wédada és én 17 évig éltünk együtt, és egy fiunk van. Megismerkedtem azonban Erikkel, aki teljesen lenyűgöző. Az első naptól kezdve teljes szenvedély. És ha száz évet élek, amit nagyon szeretnék, a szenvedély a végsőkig fennmarad, akkor villám csap be, és mindennek vége. Ez lenne a legszebb, amit el tudok képzelni. Amikor megismerkedtem Erikkel, nem hagytam el azonnal a házassággal kapcsolatos polgári elképzeléseimet.

ZM: Egy ideig kitartottál az első feleségeddel?

JZ: Ez elviselhetetlen volt. Hazudtam, ahogy a férfiak mindig, kettős életet éltem. Rögtön el kellett volna mennem, de a kisfiú otthon volt.

ZM: Hány éves volt akkor a fiad?

JZ: Kétéves volt, amikor megismerkedtem Erikkel, és tizenöt, amikor elmentem.

ZM: Ó, ez hosszú kettős élet volt.

JZ: Nem önzésből, hanem azért, mert annyira tetszett ez a kicsi. Emellett Wédad nagyon-nagyon csinos nő, és pánikba estem, hogy egyszer csak talál valakit, elmegy a kicsivel, és ami még rosszabb, az új férfi lesz az apa, és a kicsi megszokja. Számomra teljesen elviselhetetlen volt, és ezért éltem ezt az átkozott kettős életet.

ZM: És Erika beleegyezett?

ZM: A fiad egyszer "primitívnek" nevezett.

JZ: Arra gondolt, hogy alig kételkedtem magamban. De nem is akarom.

ZM: Nem figyeltél senkire. Egyszer azt mondtad apádról, hogy ő rólad, hogy két kézzel írsz, vagyis nehéz középkori karddal.

JZ: Apám azt jelentette, hogy durva vagyok. Ki kellett azonban szakítanom ebből a hazug kálvinista társadalomból, amelynek apám is része volt. Ablakokat kellett betörnöm, hogy meghallgassak. Védekezésül Karel Kraust idézem, aki azt mondta: "Gyakran lő a cél fölé, de ritkán mellé."

ZM: Eltalálta az apját is.

JZ: El kell mondanom a legfontosabb tapasztalataimat. Szerető családban nőttem fel. Apám igazságügyi elnök és hadsereg ezredes volt, nagy hegymászó, befelé fordult és kulturált; fél Goethe emlékét ismerte. Anyám pont az ellenkezője volt, egy lelkes, parasztlány teljesen képzetlen, de nagyon szerették egymást. Egy szép villában laktunk Thune-ban, az Alpok lábánál.

Egy téli reggelen biciklivel a gimnáziumba vezettem, ahol felfedeztem egy köhögő, fagyos, teheneket őrző gyermeket egy marhapiacon. Csak szivárgó zoknikkal és pánttal rendelkeztek, míg a gazdag parasztok savanyú káposztát és kolbászt ettek az étteremben. Téli munkára bérelt gyermekek voltak, egy szörnyű intézmény, amely akkoriban létezett. A svájci hegyekben élő szegény családok szükségük nélkül otthonuktól távol használták el gyermekeiket, télre eladták őket. Ez nem lehetséges, mondtam apámnak, de ő azt mondta nekem: Itt nem tehetsz semmit, ez Isten gondviselése, ezt akarta Isten! Mindig hallgattam ezt a kálvinista tanítást az eleve elrendelésről. Nem tehet mást, csak reprodukálja az életet; legyél ügyvéd, férjhez menj, gyereket szülj, majd feküdj le meghalni!

ZM: És mit tettél?

JZ: Megsértettem apámat. Elutasítottam a nézeteit. Az anya megpróbálta rendezni a vitát, de nem sikerült. Szakítottam a családommal és elmenekültem otthonról. Amikor egy tizenéves fiú mérges lesz, és azt hiszi, hogy igaza van, mindenki más az ellensége, még az is, aki a legjobban szereti. Láttam ezt az ég által küldött igazságtalanságot, mint egy hiperjogosult fiatalembert, és tiltakoztam. És mégis később egyedül éltem e csúfos kálvinizmus szerint, amikor egy párizsi éjszaka után megéltem, hogy nappal tanulhassak.

ZM: Ott találkoztál Jean-Paul Sartrával és Simone de Beauvoir-rel.

JZ: A Franciaország elleni algériai felszabadítási harcok során a Francia Kommunista Ifjúsági Szervezet tagja voltam és pénzt gyűjtöttem az algériai forradalomra. Abban az időben körülbelül egymillió algériai munkás élt Franciaországban, akik havi juttatást fizettek, mi pedig Bonnba vagy Genfbe szállítottuk. Innen a pénz Tunéziába került, ahol az algériai ideiglenes kormány székhelye volt. Szervezetünket ezután a Központi Bizottság feloszlatta, mert a kommunista párt jóváhagyta a francia katonai kiadásokat.

Minden, amit akkor tettünk, törvénytelen volt. Elég bolond voltam, nem tudtam jól a franciát, de Sartre megvédett minket. Hetente kétszer láttam őt ezeken a találkozókon. Hatalma volt, és a rendőrség még mindig be akarta zárni, de Charles de Gaulle elnök nem engedte, és azt mondta: "Voltaire nem zár be", így viszonylag biztonságban voltunk.

ZM: Beszélt Sartre-rel az ENSZ-nél végzett munkájáról 1963-ban Kongóban?

JZ: Mint a legtöbb európai értelmiségi, Sartre is teljesen eurocentrikus volt, de hallgatott rám. Kíváncsi volt, mi történik a tengereken túl, ezért egyszer azt mondta: „Ezt meg kell írnod!” Így jött létre a „Katonai fehér zsoldosok” szövegem. Simone de Beauvoir szétszórta Franciaországban, de a Temps modernes-ben jelent meg. Akkor ez a folyóirat Isten földi szava volt az európai baloldal számára. Ketten nemcsak értékeiket adták nekem, amelyekből ma is merítek. Ismeretségük utat nyitott számomra a kiadók világába is.

Az ember az, amit csinál. Az értelmiség feladata az ellenség felismerése és az ellene folytatott harc megnyitása. Aki elmondja a legenda nemzetének és hamis elemzéseket végez, bűnözőként viselkedik, mint egy térképész, és hamis tengeri térképeket készít a tengerészek számára. Az értelmiséginek fegyvert kell adnia a nemzetnek a felkeléshez, és ezt még mindig megpróbálom megtenni.

ZM: Van még reményed?

JZ: Igen, és ezzel megszakítom a tőkések imádatát. Nincsenek olyan szavak, amelyeket annyira utálnék, mint az idealista szót. Ez a legnagyobb sértés, amit velem szemben elkövethet. Ez rosszabb kifejezés, mint egy szociáldemokrata. Ideálista az, aki a mennyben gyakorol. De a "Keskeny sétány a reménytől" című könyvem analitikus alapokon nyugszik. Ez a remény hajtja a civil társadalmat. Nem sikerült, de nem sikerült teljesen.

ZM: Vámpírként jellemezted magad, akinek megélhetése a nyomor.

JZ: 2000 és 2008 között az ENSZ élelemhez való jogának különleges előadója voltam. Minden ilyen küldetésnél három vagy négy nap telt el, hogy utálom magam. Guatemalában a földtulajdonosok 1,8% -a adja a termékeny föld 67% -át. Tavaly 92 000 10 év alatti gyermek halt éhen. Tehát földreformra van szükség, de 2008-at az Egyesült Államok elutasította az Emberi Jogi Tanácsban. Természetesen ígérem azoknak a szegény embereknek, hogy segítek nekik elmagyarázni álláspontjukat az ENSZ-ben. Ugyanakkor nagyon jól tudom, hogy nem fogok túltenni rajta. Elárulom őket, és rosszul érzem magam, a kutya alatt, még rosszabb. A feleségem ismeri Erikát, amikor hazudok neki, de ezek a szegények nem tudják. Ennek ellenére kicsi a győzelmünk. A Világbank által fizetett négy helikopter ösztönzésemre topográfiai képeket készít Guatemaláról, hogy száz év múlva földhivatal legyen. A földreformot egyszer meg lehetne vele valósítani.

ZM: Svájcban elítéltek fészkelésért, és akasztókötelet küldtek. Másrészt a legszegényebbet csalja a szegények közül. Nem fog széttépni?

JZ: Ez az érzelmek összefonódása mindkét irányba megy.

ZM: Különösen vastag bőröd van?

JZ: Nem. Félig éhező gyerekeket látva soha nem fogja elfelejteni. Ki ne harcolna itt ... Megvan a könyveim, amelyek fegyverek. Soha nem tehettem semmit. Számomra elképzelhetetlen, hogy ezt a fegyvert tároljam a könyvtárban, és azt mondjam, hogy ezeknek a gyerekeknek most békében kell meghalniuk. Ezért a szaruhártya nem jó dolog a szemében. Aki kiváltságokkal rendelkezik, annak minden kétséget kizáróan küldetése is, hogy visszaszaladjon anélkül, hogy visszafutna, és harcolna a falak ellen. Che Guevara elmondta, hogy a legdurvább falak is repedések következtében esnek le.

ZM: Már találkoztál Che-vel Kubában. Milyen ember volt?

JZ: Az egész világ ma a forradalom nagy romantikus hősként imádja, Fidel Castro-ban pedig csak az állam hidegvérű alapítóját látja - és éppen ellenkezőleg! Fidel a dús, jószívű, rendkívül szimpatikus ember volt. Che viszont hideg volt és elemző. Amikor népével harcolt Kongóban, a kubaiaknak le kellett venniük a cipőjüket és mezítláb kellett küzdeniük, mint az otthoni baluboknak. A kubaiaknak véres lábai voltak, de az egyenlőségnek lennie kellett.

ZM: Később találkoztál Genfben. Készen álltál harcolni vele?

JZ: Természetesen és azt mondtam: "Parancsnok, veletek akarok menni." De nem akart engem, mert nem volt katonai kiképzésem. Hívott magához. Éjszaka volt, és az ablaknál álltunk.

-Látod a várost odalent? -Kérdezte. Lent voltak neon táblák, Credit Suisse, ékszerüzletek, biztosító társaságok. - Ez a szörny agya - mondja -, itt harcolni kell. - Aztán elfordult. A földön voltam, megsemmisülve.

ZM: Az életed tele van ellentmondásokkal. A kommunizmushoz a város közepéről érkeztél, és a kálvinizmusból tértél át katolicizmusra.

SW: A marxizmus nem elegendő a világ és különösen a saját sorsának magyarázatához. Párizsi időm alatt és földalatti tevékenysége során megismerkedtem Michel Riquet-vel. Jezsuita és prédikátor volt a Notre Dame-ban. A német megszállás alatt az ellenállási mozgalomban dolgozott. A Gestapo letartóztatta és Mauthausenbe deportálta. Az életszemlélete meggyőzött. Sokat beszéltem vele; elmagyarázta nekem az evangéliumot és a halhatatlanság, a feltámadás és az örökkévalóság dimenzióit. Ez felvilágosított, mert a dialektikus materializmus nem segít megérteni az élet misztériumát. A marxizmus az osztályharcról szól, a történelmi és gazdasági struktúrákról, de nem a létezésről, azokról a kérdésekről, hogy honnan jövünk és merre tartunk. Megtértem, ő pedig megkeresztelt.

ZM: Hány éves voltál akkor?

JZ: 25. A Vatikánt azonban mindig is abszurdnak, a pápát pedig a feudális társadalom babájának tekintettem, a jelenlegi Ferenc pápa kivételével.

Erről a személyes, egyéni találkozóról volt szó. Úgy gondolom, hogy ez rám maradt, és úgy mondom, mint Victor Hugo: Utálok minden gyülekezetet, és szeretem az embereket. Hiszek Istenben. Annyi szeretet van a világon, annak valahonnan kell származnia. Sartre szerint minden halál gyilkosság. A testnek természetes halála van - a sejtek egyszer elpusztulnak, és már nem mozoghat -, de a tudat tovább él. Hol? Hogyan? Teljes bizonyossággal hiszek a feltámadásban. Mire ebbe a világba jövünk, az örökkévalóságban vagyunk.

ZM: Egyszer azt mondta, hogy szinte pánikba esett a halálfélelem.

JZ: Nem, az idő múlásával meglett. A halál életet ad, mert végességet hoz számunkra. Én azonban hiszek a gondviselésben, és nem éltem volna másként. Több olyan helyzet is előfordult, amikor csak nagyon szűken menekültem meg a halál elől. Minden eltelt pillanat eltűnik, és soha nem tér vissza. Ez óriási felelősséget jelent minden pillanat kihasználása érdekében.

Ha nem lenne végesség, nem lenne felelős élet, sem erkölcs, semmi. Minden reggel csodát tapasztalunk: testem mozog, látom a napot felkelni Mont Blanc felett, élek. Ez ugyanolyan primitív, mint ahogy a fiam engem hibáztat. Kérdezem: Miért pont én? Ugyanakkor több millió embert ölnek meg, esnek a Földközi-tengerre, kínoznak és éhen halnak. Ez okozza a pánikszerű időfélelmemet, ami olyan egyszerű.

ZM: Mit szólna a református apád?

JZ: Halála előtt sokáig beszélgettünk. Elnézést kértem tőle, de hallani sem akart. Ő és az egész családom még mindig szeretettel takart. Úgy éreztem, hogy végül elég büszke rám. Igaz, hogy ő ezt a világot másként értette, mint én. Mindig jónak számította a hitemet. Azt mondta nekem: Jó szíved van.

ZM: Soha nem kételkedtél magadban?

JZ: Nem. Baloldali vagyok, aki Isten birodalmáért küzd. A maratoni futó csak akkor jó, ha nem néz vissza és minden lépésnél arra gondol, hogy most fáj.

Nem csak azért ülök itt, mert egy 83 évvel ezelőtti téli táncos este után véletlenül egy magsejt és egy tojás jött össze ebben a Svájcban. A történelemnek és az életünknek van értelme.

Amikor olvastam Jean Zieglert, mindig egy olasz közmondás jut eszembe: Ha ez nem igaz, akkor jól átgondolt.

Ziegler Temps modernes-ben megjelent cikke "Fehér hadsereg Afrikában" címet viselte, nem pedig "Fehér zsoldosok Katangában"; nem. 203., 63. április.

Hihetetlen, hogy Ziegler hetente kétszer látta Sartre-t, aki pénzt szállított algériai szabadságharcosokhoz. Bár Sartre az algériai háború befejezését és Algéria önmeghatározását szorgalmazta szavakban, ő, csakúgy, mint szinte minden értelmiségi, csak a manifesztumok szavára és aláírására szorítkozott.

Több mint 20 éve ismert, hogy a Ziegler ezt nem veszi egészen pontosan. Voltak és vannak olyan emberek, akik nagy erőfeszítéssel, acriával cáfolják koholmányait. Mindazonáltal ez a srác a baloldali sikkek segítségével még mindig a szocializmus nagymesterén játszik. Felejthetetlen a legutasítóbb álszocialista diktátor (Robert Mugabe, Szaddam Huszein, Muammar al-Kadhafi…) visszatartása.

Ziegler: "De nem önzésből, hazudj, mert annyira szerettem a kicsi." Pánikba estem, hogy talál egy férfit, elveszi a kicsit, és ami még rosszabb, az új ember apa lesz, a kicsi pedig szokja meg. Ez elviselhetetlen volt számomra, és ezért éltem ezt az átkozott kettős életet "- ha ez nem a legtisztább egoizmus, akkor mi az egoizmus? Ha azt gondolja, amit mond, akkor csak 15 évig tetszett neki a saját gyermeke.

Ez a szociológus nem tudja, mi a szeretet.

"Mert szeretem azt a kis MAL-ot" - ha nem tagja az Alternatíva Németországért pártnak, és megváltoztatja azt, amit mond, akkor a MAL csak 15 évig kedveli saját gyermekét.

Azon a véleményen vagyok, hogy mind az anya, mind a gyermek megérdemelte, hogy e egomán nélkül éljen.

Goethe-hez hasonlóan, akinek önéletrajzát, mint tudjuk, "Versnek és Igazságnak" hívják, nemcsak a 83 éves Zieglerrel, hanem sok mással, talán minden emberrel is előfordul, hogy az emlékek összeolvadnak és külön képeket hoznak létre. Ziegler ezt megbocsáthatja. Ami engem elbűvöl, az az egész életen át tartó keresése a sajátjának, vagyis a szubjektív igazságnak, amelyet igaznak tart.

Karl Josef Schleidweiler:

Ziegler úr, amikor a világra jövünk, az örökkévalóságból, a legszebbből, a nem észrevehetőből jövünk; amikor meghalunk, visszatérünk oda, a legszebb semmihez.

Az egyik legjobb és legőszintébb interjú, amit valaha olvastam ... az életben írt esemény ... egy férfi, aki akkoriban a világ legérdekesebb helyein élt, és lehetővé tette az olvasó számára, hogy megossza hatalmas tapasztalatait ... Köszönöm!

Forrás: Jean Ziegler, "hazudtam, mint mindig a férfiak" (Ich habe gelogen, wie das die Männer immer tun), ZEITmagazin č. 53., 2017. december 19., 6 hozzászólás.

életrajz, megtérés, Ziegler Jean

2 hozzászólás hazudtam arról, hogy a férfiak mindig csinálják

Professzor úr,
Az a benyomásom, hogy te is itt fekszel, amikor a feltámadásba vetett hit típusának tulajdonságait tulajdonítod (teljes bizonyossággal!).
Ha az igazság az a 92 000, 10 évnél fiatalabb gyermek, akik tavaly éhen haltak Guatemalában (ami nem tetszik - ez egy kulturális ország, és állítólag fertőző volt), mint jóságos Istened, aki magáévá teszi a világot óriási jósággal,?

Nyilván meg akarja szerezni Templeton-díj a kutatás fejlődéséért és a lelki tényeket érintő felfedezésekért.